Íme a második fejezet. Az elsővel ellentétben ezt egy kicsit módosítottam (mind a szereplőn, mind egy-egy leíráson, de a cselekményre ezek nincsenek hatással), hátha így jobb lesz, illetve igyekeztem kijavítani az esetlegesen felmerülő stilisztikai és ha nem is helyesírási, de olyasmi hibákat is. Remélem, tetszeni fog. Jó olvasást!
Lilyanah Potter
___________________________________
Sápadt voltam. Egyre csak a borítékot bámultam. Azonban valami szöget ütött a fejembe…
Lassan felálltam, felemeltem a papírt, és az öklömbe szorítottam, némileg meggyűrve azt. Ez egy mese, egy kitaláció, eszembe sem jutott - vagyis szerettem volna ezt hinni -, hogy úgy igazi lenne, de akkortájt, mikor elkészültek a filmek, a filmstúdió árult ilyen és ehhez hasonló, megvásárolható leveleket, amikből mára egy sem maradt. Egy álom lett volna, ha hozzájuthatok egyhez.
- Melyik féreg küldte nekem? – szegeztem anyának a kérdést, a fogaim közt szűrve a szavakat.
- Tessék? Nem… - Láthatóan meghökkent.
- Nagyon is tudod, mire célzok – sziszegtem. – Valamelyik osztálytársam volt, igaz? Kihasználják a hiszékenységemet, hogy gúnyt űzzenek belőlem azok a… - Szemeim szikrákat hánytak a dühtől.
Ennél a pontnál azonban anyát is elkapta a pulykaméreg.
- Kisasszony, hogy beszélhetsz ilyen hangnemben?! – emelte fel a hangját. Bezzeg neki szabad…
- Ha nem továbbítanál ilyen hülyeségeket, akkor talán…
- Ha nem nyugszol le, nem tudom megmagyarázni…! - vágott a szavamba, de én sem voltam rest, hozzávágtam a küldeményt és felcsörtettem a szobámba.
Hogyan is dőlhettem be? Hacsak egy fél pillanat erejéig is, de akkor elhittem, hogy tényleg igaz lehet ez. Nem is amiatt akadtam ki, hogy nem kaptam egy olyan eredeti levelet évekkel ezelőttről, amit a fránya muglik nyomtattak, hanem a lehetőség miatt, hogy talán mégis... Hogy az az egész tényleg létezik, hogy igaz a történet… De nem, és fájt felébredni. Tudom, botorság, hisz lassan tizenhat éves leszek, de szeretném hinni, hogy nem puszta kitaláció. Pedig az. Egy ötlet, mely J. K. Rowling fejéből pattant ki, egy vonatúton. Fikció. Valótlan. Mese.
Ledobtam magam az ágyamra, és könnyeimmel küszködve leemeltem a polcról a Bölcsek kövét. Ez nagy szó, hisz elég ritkán sírok. A fájdalmat inkább magamba fojtom. Ilyenkor reggel felkelek, és a tükörbe nézek. Elmosolyodom. De a másomon ez csak fintorként látszik. Nagy levegőt veszek, majd kilépek az ajtón. Álarc be. Ha feltettem, a büdös életben nem fog tudni leolvasni az arcomról senki semmilyen valós érzelmet, amíg én úgy nem döntök.
Meggondoltam magam. Az asztalomról a zsebembe süllyesztettem a mobilom és a fülesem, tollat, ceruzát, radírt, kezembe fogtam a vázlatfüzetemet, és kinyitottam az ablakomat. Volt egy ilyen kis, egyméteres erkély-szerű valamim, annak a korlátjára felálltam, és rutinosan felkapaszkodtam a tetőre. Sokat szoktam itt lenni. A közepén leültem, a fülhallgatót a fülembe dugtam és bekapcsoltam a telefonomon a zenét. Ez mindig segített. Imádom a zenét, hallgatni is, csinálni is, bár nem éppen ugyanazt a műfajt. Ha lehet ilyet mondani, zenei tekintetben mindenevő vagyok. A leglassabb, leglágyabb zenétől kezdve meghallgatom az olyanokat is, amikben tengernyi szöveg van, de csak hörgést lehet észlelni. Jöhet bármi, legyen pop, rock, metál, dubstep, electro, hiphop, rap… Persze, van olyan, amit nem szeretek, vagy kevésbé kedvelek, de ez nem műfajtól, hanem magától a számtól függ. Viszont játszani... Kiskorom óta hegedülök. Az a csodaszép dallam, melyet elő lehet varázsolni a fatestből... Leírhatatlan. Ott állni, egyenes tartással, kezemben a hangszer, a vonó mintha a karom hosszabbítása volna. Lehunyom a szemem és elkezdem. Eggyé válok a hegedűmmel, érzem a rezgéseit, átjárja a testemet a gyönyör, és nincs az a hang, ami kifoghatna rajtam. Egy álom.
Ha már itt tartunk, énekelni is szeretek - csak nem tudok. Ha rákezdek, csak elrontom az összképet. Az a csoda, ha a tengernyi hamis hang között találni egy-egy tisztát, és ezt minden körülöttem élő hevesen bizonygatja is.
Az ölembe fektettem a füzetemet, és rajzolni kezdtem. A nyári szellő a hajamba kapott, simogatta az arcomat és semmi másra nem figyeltem, csak az érzésre, ami átjárt. Nem tudtam, mit csinálok, nem láttam át, csak a vonalakra, és azok ívére koncentráltam., nem törődtem semmi mással.
Arra figyeltem fel, hogy fázom. Kezdett hűvös lenni, a Nap is lement már, alig láttam valamit. Óvatosan visszamásztam a szobámba, besötétítettem, majd villanyt kapcsoltam. Csodálkozva néztem a papírra, vagyis a művemre. Egy arc volt rajta. Harryé, minden egyes részlete pontosan úgy festett, mint a képzeletemben élő fiúé. Elmosolyodtam. Ha valamit, embert sosem tudtam rajzolni, sőt, igazából semmit sem fejből, embert meg pláne, még másolni sem. Mást igen, de... Az sem valami fantasztikusan. Viszont, ha elkapott az a leírhatatlan érzés, amire szükségem volt, akkor tudtam. Általában a velem szemben lévő tájat, ugyanis az az, ami úgy igazán ment. De ha nem volt meg az érzés, a négy éves szomszédom is lekörözött.
És még soha sem sikerült ilyen arcot rajzolnom.
Anya lépett be az ajtómon. A hangra összerezzentem, és összevontam a szemöldököm. Leült az ágyamra, de én állva maradtam. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg megszólal. Most nem én fogok kezdeni.
Sóhajtott egy nagyot. Egyfajta kettősség tükröződött rajta. Fáradt volt, és gondterhelt, de valahogy mintha jó kedve lett volna, hiszen mosolygott. Nem, nem műmosoly virított arcán, hanem igazi.
- Csak bontsd ki… Kérlek, és olvasd el. Bízz bennem – tolta elém a kissé gyűrött levelet.
A szemébe néztem. A szeme… Zöld volt, de mint a legszebb pázsit. Úgy csillogott, mintha ezernyi kristályból állna, az övénél gyönyörűbbet még aligha láttam. Tudtam, hogy ez a szem sosem tudna hazudni nekem…
Sóhajtottam egy nagyot, a szám kiszáradt. A szívem is szaporábban kezdett verni, a torkomban pedig gombóc nőtt. Mi lehet ez? Óvatosan feltörtem a pecsétet – már amennyire ezt a műveletet végre lehet hajtani így -, és lassú mozdulatokkal bontogatni kezdtem.
Kedves la Belle kisasszony!
Értesüléseink alapján hivatalos tárgyalásra kell Önt beidéznem, melyre július 27-én, tizenegy órakor kerül sor. Kérem, a fenti időpontban pontosan jelenjen meg a Mágiaügyi Minisztériumban, hogy ügyének végére járhassunk, és bebizonyosodjon az igazság. Addig is minden jót kívánunk!
Szívélyes üdvözlettel,
Elizabeth Smith
Varázshasználati Főosztály
Elkerekedett szemekkel néztem a papírra. Ez most mi a fenét jelentsen?! Gondolom, anya látta értetlenkedő tekintetemet, és elkezdett magyarázni.
- Igen, kislányom, ha nem is tudod, de el kell hinned. Ez igazi, minden, tényleg létezik az a világ, az iskola. Minden – kezdte halkan, szelíd mosollyal az arcán.
- De… ez nem csak egy könyv? Mese! – ellenkeztem.
- A könyvek le vannak védve egy bűbájjal, hogy ezt higgyék azok, akik nem lehetnek a részesei.
- Akkor te..? Vagy… Te is..? – tátottam el a számat. Nem lehet igaz.
- Igen – bólintott halvány mosollyal, majd komolyságot erőltetett magára. Hitetlenkedő arcomat látva hozzátette. - Megmutassam?
Aprót bólintottam. Még mindig nem sikerült elhinnem, hisz ezt hogyan is lehetne? Majdhogynem lehetetlen feladat lenne.
- Akkor figyelj… - Előhúzott a zsebéből egy hosszú, vékony, gyönyörűen megmunkált, vésetekkel díszített fadarabot. Egy pálcát, de nem olyat, mint amiket a filmekben láthat az ember. Volt valami különös aurája, valami, amitől úgy festett, mintha élne, lélegezne.
- Na ne… - akadt el a szavam. - Nem lehet… Képtelenség.
- Na de. – Elmosolyodott a reakciómon. – Még mindig nem hiszed? Lumos - intett a pálcájával, aminek hegyén apró láng gyulladt.
Ugrottam egyet, majd megpróbáltam felkaparni az államat a padlóról – hiába. Végül remegő hangon szólaltam meg:
- Asszem, kénytelen vagyok… - préseltem ki magamból, egy cseppnyi hitetlenkedéssel a hangomban. – De még mindig nem értem. Mi ez a levél?
- Ez hosszú történet… De akkor kezdem az elején. Tudod, én is a Roxfortba jártam, ott ismerkedtem meg apáddal. Én hollóhátas voltam, ő mardekáros. Elvégeztük az iskolát, pár év múlva pedig jöttél te. Apádat aznap este láttam utoljára. Ő kérte, hogy az én vezetéknevemet kapd, mert az szebb. Nem értettem, mit akart ezzel, de belementem. Aztán minden nyom nélkül eltűnt. Kerestem, kutattam, de semmit nem találtam, mintha a föld nyelte volna el. Amikor nagyobb lettél, annyira, hogy a nagyszüleidnél hagyhattalak téged, visszamentem dolgozni. Visszavettek a kis kviddicscsapatba, de alig egy év múlva feloszlott. Új munka után kellett néznem. Elvégeztem az aurorképzőt és fel is vettek. Szerettem ott lenni. Aztán tizenegy éves lettél, de semmi leveled nem jött azon a nyáron. Nem tudtam elhinni. Elmentem a Roxfortba, de a Nagy Nyilvántartókönyvben sem szerepelt a neved. Azt hittem, sőt, biztos voltam benne, hogy kvibli vagy. Nagy nehezen elintéztem, hogy áthelyezzenek Magyarországra dolgozni, és ideköltöztünk – sóhajtott. Nagy levegőt vett, és nem hagyta, hogy félbeszakítsam, folytatta is. - Aztán a múlt héten… A konyhában… Le akartad tenni a poharadat, de eltévesztetted, és a levegőbe raktad, de a pohár nem esett le. – Ennél a pontnál az állam megint valahol a földön köthetett ki. – Tudtam, hogy valami nem stimmel, ez után nyomoztam. Igen, bevallom, igazad volt, nem túlóráztam – adta meg magát. – Elértem, hogy behívjanak egy „meghallgatásra”…
Nem igazán találtam szavakat. Végül kiböktem az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Úgy tudtam, apa meghalt…
- Sajnálom. Úgy gondoltam, neked így lesz a legjobb. Tényleg meghalt, csak születésed után. Háború volt régebben és apád nemet mondott nekik. Nem sikerült minden halálfalót elfogni. Csak erre tudok gondolni... – sóhajtott. Látszott, hogy nehezére esik erről beszélni, ezért inkább nem firtattam tovább a dolgot; szívem fájdalmasan facsarodott össze a gondolatra.
- Ez… ez biztos? Ez az egész… – haboztam. Nem akartam felesleges ábrándokkal hitegetni magam.
- Holt biztos.
- Akkor mire várunk még? Pakoljunk! – ugrottam fel, mire anya elnevette magát.
- Látod, ezt már szeretem – vigyorgott, és magára hagyott engem a csomagolással és a gondolataimmal.
Egész éjjel csak pakoltam, rendezgettem, szelektáltam, szemhunyásnyit sem aludtam. Nappal anyának segítettem a ház többi részével, ebédre is csak egy szendvicset burkoltam be gyorsan, vacsorára azonban pörkölt volt, úgy vetettem rá magam, mint aki egy hete nem evett. A desszert valamilyen diós süti volt, jó vastagon megszórva porcukorral. Annyira fáradt voltam, szerintem elaludtam. Arra keltem, hogy anya ébresztgetett. Felemeltem a fejemet és szembetaláltam magamat önmagammal. Pontosabban a tükörképemmel – a fehér, porcukros tükörképemmel. Belefejeltem a sütibe, tudatosult bennem nevetve. Este azzal a tudattal feküdtem le, hogy reggel korán kelünk, de ez most kivételesen nem zavarta örök hétalvó énemet, mert tudtam azt, amit. Mert hazamegyünk.
Hajnalban befejeztük a pakolást, és tízkor már a repülőn is ültünk. Kellemes út volt, de minden fáradtságom ellenére sem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni. Amint megpillantottam Angliát alattunk, összeszorult a szívem. Majd’ négy éve, hogy nem láttam, és most éppen felé repültünk, ráadásul nem szimplán nyaralni, hanem lakni mentünk vissza. Leírhatatlan érzés volt.
Két és fél óra múlva már javában a taxiban ültünk. Csak úgy ittam magamba az ismerős utcák képét, a forgatagok hangját, és mindent, amihez az úton szerencsém volt. Anya megkérte a taxist, hogy egy kis városnézést is iktasson be, mielőtt a házhoz indultunk. A London Eye valami csodás volt, a Big Ben pedig fenségesen meredt az ég felé - és én mindre rácsodálkoztam, pedig valamikor régen mindennapi jelenségnek számítottak nekem. Megfogadtam, hogy amint tehetem, éjszaka is körbenézek. Az évek során elhomályosodtak, megszürkültek az emlékeim, így olyan volt a visszatérés, a viszontlátás, mintha ennyi év után nyertem volna vissza a szemem világát.
Egyik ámulatból a másikba estem, ahogy otthonunkhoz közeledve felismertem egy-egy boltot, vagy eszembe jutott egy halovány emlék a postáról.
Egyszerűen képtelen lennék pontosan szavakba önteni azt, amit akkor éreztem. Hangulatom akkor hágott a tetőfokára, amikor már csak egy utcányira voltunk házunktól. Megkértem a taxist, hogy álljon meg egy pillanatra, és kiszálltam. Szerettem volna gyalog megtenni azt a pár száz métert, ami még elválasztott gyermekkorom világától. Mélyet szippantottam a hűs szellőből – noha nyár volt, itt, Anglia ezen részén csak ritkán volt hőség, nagyjából két-három hétig és akkor sem olyan volt, mint amihez az elmúlt négy évben kénytelen voltam hozzá szokni Magyarországon. A nyár hátralévő idejében inkább tavaszias idő honolt a város e szegletében, de persze csak akkor, ha szerencsénk volt és éppen nem szakadt az eső. Kezemet rövidnadrágom zsebébe süllyesztettem és lassan ballagva indultam el a járdán, hosszú, vörös hajamba bele-belekapott a hűvös szél, ahogy a házak között sétáltam. Felismertem egykori barátnőmék házát, akik kilenc éves koromban elköltöztek a környékről. A szikrázó kék égen madarak egy csapata húzott át, hangosan csivitelve. De minden véget ér egyszer, még ez az idilli állapot is: a kellemes nyugodtságot kutyaugatás szakította félbe. Azonnal felkaptam a fejem, valahogy olyan ismerősnek tűnt. Még egyet vakkantott, én pedig futásnak eredtem a hang felé. Úgy három ház múlva el is értem a forrását, és a kerítéshez guggoltam.
- Foltos? – kerekedett el a szemem.
Egy keverék kutya állt a kerítés túloldalán, érkezésemre azonnal víg csaholásba kezdett és boldogan vakkantgatott.
- Foltos! Hogy vagy, kislány? – Benyúltam két vas között, mire ő barátságosan megnyalogatta a kezemet: felismert.
Kis termetű, fehér alapon fekete foltos kutyus volt. Azt hiszem, egy éves lehetett, mikor Magyarországra mentünk, így most már hatodik évében kellett járnia. Kora ellenére fiatalosan viselkedett, a hátára vetette magát, jelezve, hogy ennyi év után kijár neki egy kis hasvakargatás. Mosolyogva tettem eleget kívánságának, majd miután alaposan összeborzoltam szőrét, felálltam, és folytattam utamat.
Befordultam a sarkon, majd megint, és mélyet szippantottam a levegőből, mályva és viola illata terjengett benne. Nagy levegőt véve folytattam utamat az utca közepe felé, majd mikor megpillantottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és esküdni mertem volna, hogy pár másodpercig lélegezni sem tudtam.
Futásnak eredte és csak a kapu előtt torpantam meg ismét. Ha valami, ez biztosan nem változott. A ház pontosan olyan volt, mint ahogyan az emlékezetemben is élt. Borostyán futott a ház szélein, aminek kellemes, sárgás színe volt. Az épület maga kétemeletes volt - igen, igen, régen jóval többen éltek itt még előttünk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy úgy néz ki, mintha egy percre sem hagytuk volna itt, de ez érdekelt akkor a legkevésbé. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, és beléptem a házba. A nappaliban is körülnéztem, végigfuttattam ujjaimat az ismerős polcokon, a fal mélyedésein, a képkereteken. Meg kellett magamban állapítanom, hogy rengeteg minden itt maradt még anno.
A teraszajtó felé vettem az irányt és kibaktattam az udvarra. Nem volt túl nagy, de nekem így tetszett. Mint valami dzsungel – állapítottam meg magamban mosolyogva. – Épp, ahogy emlékeztem. Nagy, sűrű ágazatú növények nőttek a keskeny, kövekkel kirakott ösvény két oldalán. A baloldalon szétnyitottam két ágat, és beléptem a zöld közé, a helyemre. Nem volt nagy, épp, csak egy kis zug, de én így szerettem. Közepén volt egy hinta, éppen úgy, hogy alig vertem be a lábam, ha jobban elrugaszkodtam - persze, mikor kisebb voltam, még el sem értem addig. Ha lefeküdtem a földre, tökéletes kilátásom volt a gyönyörű égre. Itt mindig hűvös volt és kellemesen zizegtek körülöttem a levelek. Beültem a hintába: elég nagy volt, hisz nem valami kisgyerekeknek készülő vacak, hanem normális méretű volt. Halkan megnyikordult, és feljegyeztem magamnak, hogy meg kell majd olajozni. Nem hajtottam magam nagyon magasra, de most így volt kedvem. Behunytam a szemem, és lassan kezdtem tényleg elfogadni a tényt: itthon vagyok.
Másnap reggel az ágyamban ébredtem, a szobámban. Nem akartam kinyitni a szemem, hisz tudtam, hogy elszállna a varázslatos álom, amiben részen volt, de végül muszáj volt megtennem. Úgy pattantam fel, mintha legalábbis egy ágyút sütöttek volna el mellettem. Nem álmodtam, tényleg itt vagyok. Nem emlékeztem, hogy kerültem a szobámba, arra meg pláne nem, mikor aludtam el, de ez ebben a pillanatban teljesen hidegen hagyott. Ahogy ott ültem, a régi szobámban, a Nap betűzött a régi ablakomon és a régi padlóra ért a lábam, végre valahára tényleg elhittem. Egy könnycsepp tűnt fel a szemem sarkában, majd végigcsordult az arcomon. Nem töröltem le, noha utáltam sírni, de ez most nem olyan könny volt. A meghatottság, a boldogság örömkönnye, erről az arcomon megjelenő, és lassanként méteresre nagyobbodó vigyor is árulkodott. Hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól magam. Még a szemem, az őszinte szemem, a lelkem tükre is nevetett. Rólam elmondható volt, hogy fantasztikusan, akár egy pillanat alatt el tudok tüntetni minden érzelmet az arcomról, de aki igazán ismert, az mindig kiolvashatta a szememből az igazat. Jó ideje nem volt rá példa, hogy a szemem is olyan istenigazából mosolygott volna.
A sporttáskámból kikaptam a legfeljebb eső ruhadarabjaimat, és magamra rángattam őket. Egy fehér szoknya volt, kék tintapacákkal, és egy ujjatlan felső. Végignéztem magamon, és vállat vontam: nem igazán érdekelt, mi van rajtam, most teljességgel hidegen hagyott, még úgy is, hogy utáltam a szoknyákat. Lesiettem a konyhába, és magamhoz vettem egy banánt. Rábámultam a kezemben lévő gyümölcsre és felnevettem a választásomon, majd egy vállrándítás kíséretében kimentem az udvarra, hogy elfogyasszam a reggelim. Úgy véltem, anya még alszik, ezért nem akartam zajongani, így lefeküdtem a hűvösbe, és nekiláttam a falatozásnak. Ha valamit nem lehet elmondani rólam, az az volt, hogy keveset ettem. Igenis sokat ettem, csak ez alkatomból kifolyólag nem látszott meg. Volt, hogy kétszer is repetáztam egy-egy vacsora alkalmával. Anya sosem értette, hova tüntetem azt a temérdek mennyiségű ételt; ilyenkor megegyeztünk, hogy biztosan a kutya eszi meg, noha nem is volt kutyánk, majd folytattam az evést.
Már kilenc óra lehetett, mire meghallottam anya motozását, így mosolyogva feltápászkodtam és elindultam befelé. A konyha mellé lopóztam, és megálltam, majd megvártam a megfelelő pillanatot, és…
- VÁÁÁ – vetettem magam anyára, mire ő felsikkantott. Vigyorogva hátráltam egy lépést, nehogy utolérjen az éppen kezében tartott tálcával.
- A szívbajt hoztad rám! Hihetetlen… Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek! – dohogott, de azért egy mosoly bujkált a szája szegletében.
- Bocsánat, nem akartam! – feleltem a megbánás legkisebb jele nélkül, mire megforgatta a szemét. – Jó-jó, már itt sem vagyok! – nevetve indultam el a szobámba.
A következő három nap pakolással telt. Időnként tettem egy-egy sétát a környéken, de ezek nem voltak valami hosszú életűek. Aztán a harmadik nap este anya bejött a szobámba, nem mintha eddig nem lépte volna át a küszöbömön, de ezúttal kifejezetten látszott rajta, hogy nem pakolási céllal keresett meg.
- Tudod, hányadika van ma? – kérdezte meg, mintegy mellékesen, amikor tudtam, hogy egyáltalán nem az.
- Öhm… - ráncoltam a homlokom. – Őszintén? Nem.
- Huszonhatodika – nézett a szemembe.
- Tényleg! – csaptam a homlokomra. – Hogy felejthettem el… Holnap lesz a meghallgatás. – A mondat végére elcsuklott a hangom. Ha ez igaz, akkor… A legjobb formámat kell hoznom. Nem akarok csalódást okozni anyának – gondoltam, ahogy a zöld szempárba néztem.
Mondanom sem kell, rémesen aludtam. A holnapi nap gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom. Amikor hajnali három óra táján sikerült elaludni, még az álmom sem volt nyugodt, sőt, különösen bizarr volt, meg kell hagyni. Nem sokra emlékszem belőle, de az határozottan rémlik, hogy egy sötét teremben állok, körülöttem, magas padokon ezer meg ezer arctalan ember…
Hajnali ötkor riadtam fel, jeges verejtékben fürödve. Mivel nem sikerült visszaaludnom, úgy döntöttem, hogy elkezdek készülődni, ezért kikászálódtam az ágyamból és a szekrényemhez léptem. Kerestem egy fehér blúzt és egy ép farmert, majd lebattyogtam a földszintre. Szépen kivasaltam, hogy ne legyen gyűrött, majd miután magamra kaptam a ruhákat, beszabadultam a fürdőszobába. Muszáj volt kezdenem valamit a loboncommal. Ha egyenes lett volna, vagy loknis (arról nem is beszélve, hogy szebb), nem kellett volna törődnöm vele, de nem mehetek szénaboglyaként egy meghallgatásra. Nem volt göndör, inkább hullámosnak, ha lehetett nevezni, de igazából egy kiállhatatlan kis görcs volt, ami úgy állt, ahogy éppen kedve szottyant, általában tincsenként más irányba és más formában. Végül lófarokba fogtam, de nagyon zavart, így kiszabadítottam néhány tincset, hogy azért ne legyen annyira… annyira szabályos, ha lehet ilyet mondani.
A konyhába menve elhatároztam, hogy csinálok reggelit, egy kis pirítóst készítettem, majd facsartam narancslevet. Hiába, így sokkal finomabb, mint amiket a boltban lehet kapni. Anya nagyjából hét órakor jöhetett le, de már nem voltam bent, a reggelijét az asztalra tettem, én pedig kiültem a kertbe. Kellemes, hűvös idő volt, a Nap sugarainak még nem sikerült áttörniük a felhők fátylán. Arra figyeltem fel, hogy anya kijött, és leült mellém.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.
- Igen, persze – feleltem gyorsan. – Csak…
- Izgulsz – fejezte be helyettem. Bólintottam.
- Nem lesz semmi baj… - Hangja kedves volt, miközben végigsimított az arcomon. – Gyere, menjünk be!
Így, utólag az útra már nem igazán emlékszem, merre mentünk. Buszoztunk, metróztunk, gyalogoltunk… Negyed tizenegy volt, mikor befordultunk egy elhagyatottabb részre, a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, mikor megláttam. Szinte teljesen úgy nézett ki, mint ahogy a könyvben leírták! Ott voltak a graffitik a falakon, a betört ablakok, az irodaházak, amik felújításra váltak, a kocsma és a… a telefonfülke. Biztos vagyok benne, mágia következménye, hogy így megmaradt. Kinyitottam a fülke ajtaját, ami megnyikordult, és mindketten beléptünk, majd bezártuk az ajtót, mire anya felemelte a kagylót, és tárcsázott: 6-2-4-4-2.
Mikor a tárca csikorogva visszafordult a helyére, egy kellemes, női hang szólalt meg – nem lehetett tudni, hogy készülékből, vagy a telefonfülkéből szól.
- Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és telefonszámát.
- Charlotte la Belle vagyok, auror. Velem van Lieselotte la Belle, aki meghallgatásra idéztek be. – Látszott rajta, hogy nem most használta először ezt a bejáratot, sőt, mondhatni rutinos, gépies hangon mozgott és darálta az adatokat.
- Köszönöm – jött a felelet. – Kérem, vegye el a kitűzőt, és erősítse a talárjára. A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál.
Zörgés hallatszott, majd anya kivette a pénzvisszaadó lyukból a kitűzőt, és a kezembe nyomta. Lieselotte la Belle, meghallgatás - tudatta a felirat. Feltűztem a blúzomra. Ekkor tudatosult bennem, hogy a szavak pontosan ugyanazok voltak, melyeket a Főnix Rendjében is olvastam.
Azonban nem maradt több időm elmélkedni ezen, a talaj – vagyis a fülke – megremegett a lábam alatt, és lassan elnyelt minket a föld…
