Hosszú-hosszú hónapok után ismét jelentkezem. Sajnálom az eddigi kimaradást, mentségem van, de nem szeretnék mentegetőzni. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem a frissítések sebességéről leszek elhíresülve, de nem szándékozom csak úgy itt hagyni ezt a blogot. Ha már egyszer elkezdtem, folytassuk is. Most szeretnék kicsit több időt fordítani rá, feltenni az eddig megírt fejezeteket, illetve talán egy új design sem ártana. Na de egy szó, mint száz, tessék, a harmadik, módosított-javított fejezet. Jó olvasást!
___________________________________
Az utazás nem lehetett több fél percnél, nekem mégis legalább ötnek tűnt. Öt csigalassúsággal vánszorgó percnek. Először csak egy fénycsíkot érzékeltem a lábamon, mely egyre szélesedni kezdett, míg végül teljes valójában megpillanthattam az Átriumot. Mondanom sem kell, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Nem olyan volt, mint a könyvben, hisz a háború alatt gyökeresen átalakult; a Mágikus Testvériség Kútja és a Mágia hatalom után most egy szolidabb, ámde sokkal művészibb alkotás volt a csarnok közepén. Egy varázsló és egy boszorkány keresztbe tett pálcáiból tört ki spirál alakban a víz, és az egymást testvériesen ölelő szoborpár mellett hullott alá. A kút oldalát apró vésetek díszítették – ahogy közelebb mentünk, észrevettem, hogy híres személyek nevei voltak a kőbe faragva, mintegy emlékül a varázsvilág érdekében végrehajtott tetteikért. Az is feltűnt, hogy mindegyik másképp nézett ki: bizonyára aláírások voltak. Egy kis kutatás után felismertem Albus Dumbledore nevének jellegzetes, szálkás betűit, lentebb Göthe Salmander cirádás aláírásába botlottam, még Nicolas Flamel lendületes vonalvezetését is kibetűztem. Mikor már indulni készültem, volt szerencsém megpillantani Hermione Granger gyöngybetűit, Ronald Weasley macskakaparását és – alig észrevehetően kiemelve – Harry Potter lenyomatát is.
Anya eközben mögöttem állt. Türelmesen kivárta, amíg végzek, majd elindultunk a liftek felé. A pálca ellenőriztetése valahogy kimaradt, lévén nincs varázspálcám. Beugrott, hogy mintha motozásról is lett volna szó, de végül elhessegettem a gondolatot. Anya auror, ennek untig elégnek kell lennie. Útközben észrevettem, hogy többen leplezetlenül bámulnak rám – valószínűleg mugli ruháim miatt -, így inkább lesütött szemmel mentem tovább. A lift hamar megérkezett, és szerencsére csak ketten szálltunk be, azonban a hetes szinten valaki csatlakozott hozzánk. Egy türkizkék hajú, meglehetősen fiatal varázsló lépett a fülkébe.
- Oh, szia, Ted! – köszöntötte anya az érkezőt.
- Charlotte! – mosolygott rá a Tednek nevezett. – Azt hittem, később jöttök – pillantott rám.
- Már csak negyed óra van tizenegyig.
- Tényleg? – A férfi az órájára pillantott. – Elszaladt az idő. Nem baj, nélkülem úgysem kezdhetnétek el – kacsintott rám.
- Lis, bemutatom Edward Lupint! – fordult felém mosolyogva, mire a nevezett felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, közben járt az agyam. Teddy Lupin… - ismertem fel.
- Szólíts csak Tednek vagy Teddynek! – vigyorgott rám.
Anyára pillantottam, mire ő felnevetett kimondatlan kérdésemre.
- Emlékszel, amikor 2017-ben és ’18-ban alig voltam otthon? Amikor nagyiék vigyáztak rád… - Egy fintorral jeleztem, hogy igen. – Azért volt, mert támadt egy kis feladat a Parancsnokságon. Én lettem Ted oktatója, és én is vizsgáztattam le. Most szintén aurorként dolgozik itt, azon belül is átoktörőként. Amikor havonta egyszer túlóráztam, akkor jelentéseket jöttem tenni, illetve nem egyszer segítettem Tednek valamiben és fordítva. Amolyan társak lettünk.
A fiúra néztem, aki mosolyogva bólogatott.
– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat – zengte be a fülkét a női hang. A beszélgetés közben észre sem vettem, hogy máris elhagytunk négy szintet.
Anya kitessékelt a felvonóból és az emberek között szlalomozva átvágtunk a folyosón, majd bementünk egy tölgyfaajtón. Egy pillanatra tátva maradt a szám, mikor megláttam. Paravánokkal voltak elválasztva az egyes személyek munkahelyei, a plafon pedig mintha papír-felhőkből állt volna: az aurorok üzengettek egymásnak a papírrepülőkkel.
Anya „zugához” mentünk, ahol szinte azonnal elkezdett az asztalán kutakodni. Csodálkozva figyeltem, miközben az járt a fejemben, hogyan nem bolondul bele a sok dokumentumba.
- Hova tettem, hova tettem… - motyogta, miközben épp a szekrényében turkált.
Teddy, aki lazán az asztalnak támaszkodva állt, a mennyezetet kezdte el fixírozni, és halkan dudorászott, ami furcsa módon nagyon is hasonlított a „bal fiókban” szókapcsolatra.
Anya, mintegy meghallva ezt, oda is benézett, és csodák csodájára kikapta a keresett mappát.
- Kösz – mosolygott a fiúra, majd intett, hogy menjünk utána. Egy kihaltabb folyosón haladtunk, majd befordulva a sarkon, az előttem lévők megtorpantak egy ajtó előtt, melyen a „B terem” felirat állt.
Ted vette elő a pálcáját, hogy kinyissa, majd mindhárman bementünk. Ahogy körülnéztem a teremben, megállapítottam, hogy nagyjából tizenöt személy befogadására alkalmas, középen egy asztallal, annak mindkét oldalán és a falak mentén is székekkel.
Zavartan toporogtam kissé félrehúzódva. Elég kényelmetlen helyzet volt, meg kell hagyni. A másik kettő beszélgetéséből mindössze azt a félmondatot csíptem el, amiben a meghallgatásra beosztott személyeket taglalták. Lesz még egy átoktörő, egy auror, egy ember a misztériumügyi főosztályról és maga az aurorparancsnok. Sőt, a közepén talán a miniszter is befut. Remek – gondoltam keserűen. – De legalább nem a teljes Wizengamot előtt tárgyalják, ahogy Harry esetében.
Nagyjából egy perc múlva befutott két idősebb varázsló, majd még két perc múlva egy furcsa taláros emberke is. Hallhatatlan – suhant át az agyamon. Nem teljesen így képzeltem el őket, de ahogy megláttam, azonnal beazonosítottam. A jelenlévő felnőttek mind kezet ráztak, majd ki-ki elfoglalta a maga helyét, csak én maradtam állva. Pár perc múlva befutott az aurorparancsnok is – legalábbis erre következtettem, mikor mindenki felállt, én pedig a belépőre néztem. Nagyon kellett ügyelnem, nehogy tátva maradjon a szám. Az ajtóban Harry Potter állt. Harry Potter. Az a Harry Potter. A fiú, aki túlélte. A Kis Túlélő. A Kiválasztott. Aki legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. A halálba küldte Tom Rowle Denemet. Voldemortot. De engem nem is ez sokkolt le annyira – tudtam, hogy nem szereti, sőt utálja, ha csodálják. Inkább az, hogy itt állt előttem. Teljes valójában. A világ legfantasztikusabb könyvsorozatának főszereplője. Itt volt egy karnyújtásnyira tőlem a bizonyíték, hogy ez az egész tényleg létezik. Hogy ő létezik. Hogy ez a világ mindvégig létezett. Honnan tudom, hogy ő az? Bármikor szó szerint fel tudtam volna idézni a jellemzését a könyvekből – hollófekete, rakoncátlan tincsekből álló haj, smaragdzöld szemek, kerek szemüveg -, plusz, ha mindez nem lenne elég, ott virított a homlokán a legendássá vált sebhelye, mintha villogó neonfelirat hirdetné, hogy „Héé! Ide nézzetek emberek! Én vagyok a híres Harry Potter!”.
Elmosolyodtam.
Először anyát kérdezgették a részletekről, majd a mappa tartalmát vették szemügyre, és újra elmondatták vele a bizonyítékokat. Végül én kerültem sorra, engem kérdezgettek, de a válaszom mindenre „nem” volt, és kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Aztán a parancsnok rám szórt pár varázslatot, majd hümmögve arrébb állt és intett az átoktörőknek. Ted biztatóan rám mosolygott, majd egy gyors egyeztetés után „hozzám” láttak. Csak enyhe bizsergést éreztem, semmi többet. Egy negyedóra után a misztériumügyis pasas is csatlakozott a kettőshöz, így már hárman bombáztak a varázslataikkal. Fél óra után látszott rajtuk, hogy kezdenek fáradni – erről a homlokukon gyöngyöző verejték is árulkodott -, én pedig kezdtem unni. Semmit nem tudtam, csak fojtott hangon váltottak pár szót egymással. Amikor háromnegyed óra alatt még mindig nem fejezték be, Harry úgy érezte, ideje, hogy ő is közbelépjen.
A hallhatatlan fáradtan, szaporán szedve a levegőt hátralépett, majd morgott valami olyasmit, hogy iszik egy kávét, és már ott sem volt. Az időérzékemet kezdtem elveszíteni, egyre rosszabbul viseltem, hogy folyamatosan különféle ellenátkokkal és varázslatokkal bombáztak. Szemem előtt összefolyt a kép és kezdtem szédülni, ezért végül úgy határoztam, becsukom a szemem. Hallottam, hogy az egyikük morgolódva feladja és visszavonul a sarokba. Ezek szerint már csak Ted és Harry maradtak mellettem. Jó, tudom, furcsa, hogy Harrynek nevezem – persze előtte majd nem! -, de eddig is így volt, ezen nem fogok változtatni. Legalábbis egy ideig. Még szoknom kell.
Miközben enyhe émelygés fogott el, úgy döntöttem, kinyitom a szemem. Nem értettem, mi tart ennyi ideig. Valami nem stimmel… Pislogtam párat, mire némiképp kitisztult a látásom. Tekintetemmel megkerestem anyát, aki velem szemben állt, feszülten a falnak támaszkodva. Túl ideges volt ahhoz, hogy leüljön, járkálni meg nem szeretett volna, vagyis így nézett ki. Megint szédülni kezdtem, ezért ismét lehunytam a szememet. Éreztem, hogy az arcomból minden vér kifutott, és tudtam, hogy már nem bírom sokáig. Kezemet inkább leraktam az ölembe, mert nem kicsit kezdett el remegni. Még sosem ájultam el, így fogalmam sem volt, milyen lehet, de úgy gondoltam, elég közel állhatok ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletem.
Hirtelen aranyszínű derengés hatolt át lehunyt szemhéjamon keresztül, ezt pedig rögtön Teddy rikkantása követte:
- Megvan! – Minden fáradtsága ellenére egy diadalittas vigyorral a levegőbe bokszolt.
Azonnal kipattant a szemem. Először csak a fényt vettem észre, aztán leesett a tantusz, hogy ez valamiféle burok lehet. Egy burok. Körülöttem.
- Melyik az? – kérdezte a parancsnok, de az arckifejezéséből látszott, hogy nagyon is lenne ötlete.
- Sorĉvenigi Malpermeso* – sötétült el az átoktörő tekintete.
- Akkor viszont - lépett hátrébb Harry – csak te tudod eltüntetni. A te varázslatodra jelent meg.
Köpni-nyelni nem tudtam. Mi az a „sorvégi málnamező”? Vagy mi… És mégis mit keresne rajtam? Hogy kerülne rám?!
Kerekre tágult szemekkel figyeltem Ted homályos alakját. Mindenki hátrébb húzódott, egyedül ő állt velem szemben. Én is felálltam a székről, a mozdulat következtében enyhén megremegtem – sajnos nem csak a rosszulléttől -, az asztalt is arrébb rakták. Nem tehettem mást, visszafojtott lélegzettel vártam a fejleményeket. A varázsló felemelte a pálcáját és egyenesen rám szegezte. Behunyt szemmel koncentrált, majd hirtelen kinyitotta. Tudtam, hogy elkezdte.
Először semmit sem éreztem, aztán egyre növekvő nyomást érzékeltem a mellkasomban. Csak nőtt-nőtt, lassan kiterjedt minden egyes porcikámra, és kezdtem úgy érezni, hogy palacsintává akarja lapítani a csontjaimat egy úthenger. A tüdőmből kipréselődött a levegő, gondolkozni sem tudtam. Mintha égtem volna. Szúró fájdalom hasított belém, fájdalmasan felkiáltva összegörnyedtem – éreztem a roppanást, biztos voltam benne, legalább egy bordám eltörött. Halványan érzékeltem, hogy anya felkiáltott a háttérben és le akarta állítani, de Harry nem engedte. Olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy körmeim mélyen a bőrömbe vájtak, utat engedve a véremnek, de már nem érdekelt. Azt kívántam, bárcsak vége lenne – akárhogy.
Megéreztem, mi fog történni, mielőtt bekövetkezett volna. Köszönhetően elég jó reflexeimnek még éppen idejében kaptam az arcom elé a karomat, ugyanis a körülöttem lévő burok szilárd halmazállapotúvá vált és megrepedt, a másodperc törtrésze alatt szilánkjaira robbanva szét. Élesen felsikítottam. Noha eddig mintha képlékeny anyag, esetleg valamiféle gáz vagy sima fény lett volna, most nagyon is kemény volt, sőt, éles. A felszabaduló energiák – esetleg mágia? – miatt a darabok hozzám vágódtak, nem egy a bőrömbe fúródott, éreztem az apró késszúrásokat a testem minden pontján.
Mintha szél támadt volna, én pedig teljesen földre rogytam. Nem hallottam semmit, mivel a fülem annyira zúgott, mintha egy hurrikán kellős közepén álltam volna. Kezeim a padlónak feszültek, ahogy azokra támaszkodtam, minél kisebbre húzva össze magamat.
Egy pillanat alatt minden elcsendesült, csak a zihálásomat törte meg a hirtelen beállt csendet, mely szinte már fizikailag fájt a fülemnek. Mikor felnéztem, a következő látvány tárult a szemem elé: a székek és az asztal felborítva hevertek a földön, a többiek a szemközti falnál álltak, kivéve egy újonnan érkezettet, aki ugyanis az ajtóban maradt, mintha földbegyökerezett volna a lába. Mindenki arcán mélységes döbbenet tükröződött.
Teddy ocsúdott fel először.
- Ejha! Ez aztán nem semmi volt…
- Ahogy mondod – bólintott komolyan a parancsnok. – Legutóbb fele ennyire se volt erős.
- Viccelsz? – pillantott rá a másik. – A varázslat megtörése, a buborék felrobbanása után semmi nem történt!
Harry gondterhelten a hajába túrt és a homlokát ráncolta. Látszott rajta, hogy nem tudja mire vélni a történteket, és éppen logikus magyarázatok után kutat.
Anya volt a következő, aki mintha valami sokkos állapotból tért volna magához.
- Lis! – kiáltott fel sikításnak is beillő hangmagasságban, és azonnal rám vettette magát. Szorosan megölelt, mire én fájdalmasan felszisszentem. Aggodalmas arccal húzódott el. – Minden rendben?
Már épp válaszoltam volna, mikor az ajtóban álló is magához tért.
- De mit jelentsen ez? Mi történt itt? Mr Potter, Mr Lupin – fordult a két „felolvadt” emberhez, a többiek még mindig úgy néztek ki, mintha kísértetet láttak volna –, magyarázatot várok!
- Miniszter úr! – kapta rá a tekintetét az éppen felébredő átoktörő. – Mr Lupinnak sikerült megtörnie a kislányon ülő átkot. A Sorĉvenigi Malpermesót.
- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a miniszter. - Ebben az esetben gratulálok, Mr Lupin, de a lánynak még be kell bizonyítania, hogy most már birtokában van a varázserejének – pillantott rám.
Felálltam, de mellkasomba nyilalló fájdalom miatt ismét a térdemre rogytam. Meglepetésemre a misztériumügyis szólalt meg:
- Idehívom Miss Perkst! – azzal már el is tűnt.
Anya óvatosan a hátamra fektetett és ellátta a kisebb sebeimet, melyeket a szilánkok okoztak.
Pár perc múlva visszatért a férfi – akit a miniszter Max Fearsnek szólított – egy fehér taláros nővel, akinek a Sally-Anne Perks név volt a ruhájára tűzve. Miután felmérte az állapotom, pár perc alatt összeforrasztotta szám szerint két darab törött bordámat, és a tenyeremet is meggyógyította. Egyik belső zsebéből előhúzott egy bögre méretű fiolát, és tartalmát leöntötte a torkomon.
Az arrébb zajló, fojtott hangú beszélgetésből leszűrtem, hogy a minisztert Bruth Wrathernek hívják, másik átoktörőt pedig Steven Ratliffe-nek.
A felém hajoló nőnek ugyan fekete haja volt, de mintha meg lett volna kopva, a harmincas éveiben járhatott, de eléggé meggyötörtnek tűnt. Szóval ez lesz a gyógyítókkal… A sok erős varázslat ennyire megviseli a szervezetet.
Ezek szerint a Minisztériumban is vannak kirendelt gyógyítók. Mondjuk ez logikus. Egy ekkora helyen, ahol megannyi varázsló dolgozik, muszáj legalább párnak szolgálnia.
Úgy öt perc múlva szólt nekem, hogy felkelhetek. Sokkal jobban éreztem magam, így sejtettem, hogy valamiféle erősítő-bájitalt (is) adhatott nekem. Csak ekkor vettem észre, hogy egészen csapzott vagyok; éreztem, ahogy hajam a homlokomra és a tarkómra tapadt a verejtéktől. Nehézkesen, de felálltam, és helyet foglaltam az egyik széken.
- Remek! – csapta össze a tenyerét Bruth Wrather. – Akkor most már megmutathatod, mit tudsz!
Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van?!
- De uram! A kisasszonyt egy kisebb trauma érte, ahogy láthatja, pihenésre van szüksége…
- Szerintem ennyi ereje azért még van, Sally – jegyezte meg hidegen.
- De miniszter úr! Eltört a bordája, több sebből vérzett és úgy festett, mint aki kilométereket futott, nem gondolhatja komolyan, hogy…
- Elég legyen! Én vagyok a miniszter és szerintem megfelelő állapotban van!
Teddy lépett előre, láthatólag azért, hogy megelőzze a veszekedést.
- Uram! Még nem is sikerült megmutatnom a tegnapelőtti jelentést, pedig egy igazán sürgős esetről lenne szó…
- Nem érdekel a jelentése, Edward! Ha két napot várt vele, még kibír pár órát! Most pedig – mért végig szigorúan, amibe beleborzongott a hátam – jöjjön utánam! – intett, hogy kövessem, majd kilépett az ajtón. Anyára néztem, mire ő kissé bizonytalanul biccentett egyet.
Elindultam Wrather után, időnként meg-megrogyva. Ugyan első látásra szimpatikusnak tűnt, viselkedése ellenszenvet ébresztett bennem. A hatalom mindenkinek az agyára megy? Bár az is lehetséges, hogy ő alapból ilyen volt…
Őszintén szólva fogalmam sincs, merre mentünk. Tudtam, hogy a többiek is ott jönnek mögöttem: anya a gyógyítóval beszélt, Harry Teddel konzultált valamiről fojtott hangon, a többiek, amennyire ki tudtam venni, nem beszéltek, csak egy-egy szót. A falak komorak voltak, csak néhol tarkította őket egy-egy portré, ám ezek annál érdekesebbek voltak. Az egyik férfi úgy nézett ki, mit egy pingvin, nem tudom, honnan szedtem, de ez ugrott be elsőnek róla. Volt egy boszorkány, akinek a haja, a bőre, de még az ajka is hófehér volt, elég érdekes látvány festett – akár egy élő kísértet.
A miniszter egyszer csak megtorpant, majd benyitott egy ajtón, és intett, hogy kövessem (a többiek kissé lemaradtak). Azonban ahogy beléptem, pontosabban csak beléptem volna, éreztem, hogy elvesztem a jelen pillanatban amúgy is ingatag egyensúlyomat, és elvágódtam a cipőfűzőmben. A terem közepén landoltam, de sikerült még épp idejében magam alá kapnom a kezem, így legalább a fejemet nem vertem be a padlóba. Éreztem, ahogy frissen összeforrasztott bordáim vinnyogva tiltakoztak a mozdulatom ellen, de nem volt mit tenni, csak reméltem, hogy kitart a varázslat.
- Nocsak, micsoda hatásos belépő! – csendült egy eddig ismeretlen, női hang. Felnéztem, és egy szigorú külsejű, idős asszonyt pillantottam meg, ki ősz haját szoros kontyba csavarta, orrán szögletes szemüveget viselt. Furcsán ismerősnek tűnt, pedig tudtam, hogy még soha életemben nem láttam.
A többiek is megérkeztek, Teddy lépett be először, aki amint meglátott a földön, és észrevette a lógó cipőfűzőmet, harsány nevetésben tört ki. Anya elnéző mosollyal csóválta meg a fejét, Ratliffe jót kuncogott rajtam, még Harry szája szegletében is felfedeztem a mosolyt. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, miközben halk nyögések kíséretében felállok. A miniszter komolynak, sőt egyenesen sértettnek festett, amiért el merészeltem esni az irodájában. Ugyanis ez volt a miniszter irodája, csak körül kellett nézni, és egyből leesett az embernek.
- Jó napot, Minerva! – lépett előrébb a parancsnok a nőhöz fordulva.
Minerva? Minerva! Hiszen ez McGalagony!
- Jó napot, igazgatónő! – A kék hajú igyekezett komoly fejet vágni, de látszott rajta, hogy nehezére esik. Szóval ő örökölte meg Dumbledore – és Piton – posztját, mint akkori igazgatóhelyettes.
A jelenlévők sorban kezet ráztak. Egy pillanat… Ő a Roxfort igazgatója?! Akkor…?
- Bizonyára tudja – fordult felém -, hogy miért van itt, de mindazonáltal nem árt, ha felvilágosítom. Ha minden igaz – fordult a kísérőim felé -, egy igen erős átok eddig ismeretlen okokból kifolyólag megakadályozta, hogy a varázsereje úgymond kitörjön, így ez idáig azt hittük, kvibliként született. – Egy pillanatra elhallgatott, mint aki nagyon gondolkodik valamin, majd folytatta: - Ezért van most jelen. Hogy bebizonyítsa, igenis van magában mágia. A miniszter úr korábban tájékoztatott, amíg ellátták, hogy egy átkot sikeresen hatástalanítottak önön. Így már csak a próba van hátra – fejezte be az igazgatónő.
- Mármint… varázsolnom kell? – Nyeltem egyet. Csak ezt ne… El fogom rontani… Nem fog sikerülni…
Éreztem, ahogy a tenyerem izzadni kezd. Hajlamos vagyok bepánikolni bizonyos helyzetekben, ilyenkor akár minden kiröppenhet a fejemből egy pillanat alatt, vagy olyan is előfordult már, hogy nem tudtam beszélni, csak fél szavakat dadogtam. Legutóbb ilyen a nyolcadikos vizsgáimon volt, májusban. Na igen, év vesztes vagyok, hiszen tizenöt évesen fejeztem be a magyar rendszer szerinti általánost. Az iskolám a végzősöknek vizsgákat tart, de ettől nem függ az év végi jegy. Vagyis… Ha négyesre állsz és négyesre vizsgázol, négyes leszel. Ha hármasra, kettesre vagy egyesre, akkor hármas leszel, ha ötösre, akkor ötös. Tehát csak egy-egy jegyet ronthat vagy javíthat, többet nem. Nem volt valami nagy jelentősége – ekkor már megvolt, melyik gimnáziumba vesznek fel, ott kezdtem volna szeptemberben.
A lényeg az, hogy történelem szóbeli előtt annyira bestresszeltem, hogy nemhogy egyetlenegy évszám sem jutott az eszembe, hanem angolul kezdtem el hablatyolni az időjárásról a német-szakos tanárnak! Végül adott öt perc szünetet, az alatt lenyugodtam, de akkor is maradandó pillanat volt.
Amikor visszarángattam magam a valóságba, épp a hallhatatlan beszélt.
- Azt javaslom – emelte fel a hangját -, hogy a lány az édesanyja pálcáját próbálja ki, hisz vér szerint ő áll hozzá a legközelebb, evégett a pálca is inkább elfogadja, mint egy vadidegen fadarab.
Mindenki egyetértett, ezért anya a zsebébe nyúlt, és odaadta nekem a varázspálcáját. Különös érzés volt egy ennyire mágikus dolgot a kezemben tartani, de mindenképpen fantasztikus. Eddig nem piszkáltam a pálcáját.
- Mit csináljak? – kérdeztem végül kiszáradó szájjal.
- Intsen vele – javasolta McGalagony. – Meglátjuk, mi fog történni.
Összeszoruló szívvel felemeltem. Mi lesz, ha semmi nem történik? Mi lesz, ha valamit elrontok? Mi lesz, ha kiderül, mégis kvibli vagyok? Mi lesz, ha… - Magamba fojtottam a kérdéseket, és behunytam a szememet. Nyugalom. Minden rendben lesz. Magam elé képzeltem az éjszakai égboltot – látványtól mindig megborzongtam, de valahogy megnyugtatott. Imádtam. Ahogy a természetet is. A csendes erdőket, a madárhangot, a szellőt, a barlangokat, az állatokat, a növényeket, a tavasz illatát…
Suhintottam, majd mintha valami bizsergést éreztem volna az ujjaimban. Nem hallottam mást, csak a tulajdon szívem dobogását, az irodában síri csend uralkodott. Kinyitottam a szemem. Mi történt…?
A kezemben lévő pálcából lágyan hullottak a földre a zöld falevelek, a természet selymes illatát hozva magukkal…
