Prológus

Minerva McGalagony ásítva hagyta el a szobáját. Bár a nyári szünet már jócskán tartott, időnként előfordult, hogy az igazgató mégis kénytelen az iskola falain belül tölteni az idejét. Ilyen alkalom volt a mostani is, mindössze annyiban különbözött a többitől, hogy ezt minden egyes évben meg kellett tenni és mindig a megfelelő időben. Ez a munka gyakran napokig, de nem ritkán több, mint egy hétig is tarthatott, sőt olyan is előfordult már, hogy kisebb szünetekkel, összesen három hét alatt oldódott meg. A feladat pedig nem más volt, mint a leendő gólyák leveleinek kiküldése. 

Sokszor adódott komplikáció a mindenkori igazgatók és igazgatónők hatalmas örömére vagy éppen bánatára. Az előbbiek közé tartozott az 1997 tavaszán tragikus körülmények között elhunyt Albus Dumbledore is, aki megkérdőjelezhetetlenül egyike volt minden idők legnagyobb mágusainak; míg utóbbiak közé sorolhatjuk Minerva McGalagonyt, a méltán híres és nagy múltú varázslóképző vezetői posztját jelenleg is betöltő tanerőt. Igen, meg kell hagyni, McGalagony jobb júliusi programot is el tudott volna képzelni magának, minthogy abban a bizonyos szobában egy bizonyos könyvet böngészve írogassa a sokak által izgatottan várt leveleket. Ez a könyv a Roxforti Nagy Nyilvántartókönyv volt. 

A Roxforti Nagy Nyilvántartókönyv. Aki jártas a témában, annak ez a három szó mindent elmond, de még a beavatatlan füleknek sem közömbös. Ez az a könyv ugyanis az, amelyik feljegyzi a valaha Nagy-Britannia területén született ifjú varázslók is boszorkányok adatait. A könyv világszerte egyedülálló, egyik másik varázslóiskolában sem oldották meg ilyesféleképpen a tanulók - vagy leendő tanulók - rendszerezését.

Igen, a Roxfortba csakis azok nyerhetnek felvételt, akik Nagy-Britannia vagy Írország területén születtek, illetve - utánajárással, kérvényezéssel és rengeteg papírmunkával - azok is bekerülhetnek, kiknek a szülei származnak ezen helyekről, de ők maguk már máshol látták meg a napvilágot. Harmadik eshetőség nincs, nem adnak rá lehetőséget, kivéve azok számára, akik elég furfangosak ahhoz, hogy megtalálják a kiskapukat.

Mire tízet ütött az óra, az igazgatónő már a Roxfort legtitkosabb szobájában tartózkodott. A helyiség berendezése igen szerény volt - jóformán csak egy asztalból és egy székből állt -, benne félhomály uralkodott; azt az aprócska fényt is, ami mellett már éppen látni lehetett, az egyetlen világító gyertya okozta, ami az asztal bal felső sarkában állt. Az íróasztal egyszerű, az évek során kissé megkopott és lyukacsos volt, de igen erős - valahogy el kellett bírnia azt a hatalmas könyvet. 

2020-at írtunk, így McGalagony a 2008-2009-es listához lapozott. Szorgalmasan írt, olvasott és koppintgatott a pálcájával, belefelejtkezve monoton munkájába. Az elkészült leveleket borítékba rakta és pecsétet varázsolt rájuk, majd a takarosan elrendezett "kész" kupacba helyezte el őket. Időnként küldött egy-egy patrónust, vagy éppen elhagyni kényszerült a szobát, hogy csak egy óra múlva térjen vissza.

Már lemenőben volt a nap - még ha ezt a professzor nem is láthatta -, ezért úgy határozott, még egy levél és mára visszavonul. Nem ma volt az első nap, mikor csinálta és semmiképpen sem az utolsó. Elnyomott magában egy ásítást, majd a megsárgult, ki tudja, hány éves pergamenre fordította a figyelmét még egyszer. Tovább hajtotta a papírt, felkavarva ezzel a lapokon ülő port; az igazgatónő eltüsszentette magát, jóval többet lapozva ezzel, mint amennyit szeretett volna, ráadásul az ellenkező irányba. Bosszúsan kereste a dátumot, hogy hova került, azonban amit látott, attól kis híján a szíve is megállt - egy név, aminek semmi keresnivalója sem volt ott. Márpedig ott volt, nem az asszony szeme káprázott és a gyorsan elvégzett varázslatok is ezt a tényt látták beigazolódni; mégsem lehetett az.

Évekkel ezelőtt, mikor külön kérésre mindent megtett, hogy megtalálja, nem koronázta siker a fáradozásait. Most sem kellett volna ott lennie. De a Roxforti Nagy Nyilvántartókönyv sosem téved. 

Felpattant és kisietett a helyiségből, mindent elől hagyva. A Könyv is ugyanott maradt, nyitva, ahol volt, a jobb oldala közepén pedig egy név világított; egy név, ami lehet, egyszer mindent megváltoztat majd. 

Lieselotte Zoé la Belle