Negyedik fejezet - Egy állatkert reménye

Na, egy kis frissítő (és mindenek felett tikkasztó) családi nyaralás után a jó öreg Balkán-félszigetre, ismét jelentkezem, mégpedig a negyedik, javított fejezettel, amihez ezúton is jó olvasást kívánok!

Lilyanah Potter

   ___________________________________

A kezemben lévő pálcából lágyan hullottak a földre a zöld falevelek, a természet selymes illatát hozva magukkal…

A levelek nem voltak se kifejezetten szépek, se nagyok, sőt alig hét darab, ha hullott, de ez engem kicsi sem érdekelt. Hát sikerült. Varázsoltam. Minden igaz volt. Az utolsó szóig igaz volt minden, amit hallottam, az eddigi életem volt hazugság, egy álom, amiből csak most sikerült felébrednem. Felébredtem, s úgy éreztem, jobban élek, mint valaha, mintha csak most töltődött volna meg igazán oxigénnel a tüdőm. Boszorkány vagyok.

Eddig megigézve bámultam a pálcát, most néztem csak körbe a helyiségben. Anya szemében a meghatottság könnyeit láttam csillogni, a többiek mind mosolyogtak, Teddy még fel is tartotta a hüvelykujját, mikor odanéztem, azonban három ember komor maradt: a miniszter, aki úgy nézett ki, mintha citromba harapott volna; Harry, aki a padlót bámulta a gondolataiba merülve; és McGalagony, aki elszántan kereste az aurorparancsnok tekintetét mindaddig, míg észre nem vette, hogy figyelem. Ahogy rám emelte a tekintetét, elmosolyodott, és egy sárgás pergamenborítékot nyújtott át nekem.

Remegett a kezem, ahogy átvettem. Ezután ácsingózik minden egyes Potterhead a világon, egy ilyen után, mely kulcs egy új és jobb élet kapujához. És én megkaptam.

Óvatosan nyitottam ki, nehogy csak egy kicsit is megsérüljön, majd kivettem belőle a papírt, és széthajtottam. Csak úgy ittam a sorokat, melyek majdnem teljesen ugyanúgy hangzottak, mint a Bölcsek kövében.

ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Igazgató: Minerva McGalagony (Merlin-díjas, Bűbáj-rend aranyfok., Varázslók Nemzetközi Szövetsége Tag)

Tisztelt la Belle kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját.

A tanév szeptember 1-jén kezdődik.

Tisztelettel:

Minerv McGalagony

igazgatónő

Egy pillanatra elfutották a szememet az örömkönnyek, de gyorsan vissza is pislogtam őket, hisz nem állt szándékomban ennyi ember előtt sírni. Majd otthon…

- Mivel ön a tavalyi év decemberében betöltötte tizenötödik életévét, így idén az ötödéveseinkkel együtt kezdi meg tanulmányait. Mivel ez a Rendes Bűbájos Fokozat éve, így készen kell állnia. Augusztus végén meglátogatom majd, és felmérem az addig megszerzett tudását. Ha úgy értékelem, készen áll, szeptember elsején megkezdheti az ötödik évfolyamot; ha nem, a képességei szerint fogunk dönteni a továbbiakban. Mindazonáltal, íme egy lista a kötelező és választható tantárgyakról, kérem, töltse ki, hogy a szükséges felszerelések listáját megkaphassa. – Azzal átnyújtott egy pergament és egy pennát, valamint elém tolt egy üveg tintát.

A papírt kiterítettem az asztalra, hogy jobban szemügyre vehessem.

Kötelező tantárgyak

• Asztronómia

• Átváltoztatástan

• Bűbájtan

• Bájitaltan

• Gyógynövénytan

• Mágiatörténet

• Repülésoktatás (az elsőévesek számára)

• Sötét Varázslatok Kivédése

Választható tantárgyak

• Jóslástan

• Mugliismeretek

• Legendás Lények Gondozása

• Ősi Rúnák

• Számmisztika

• Gyógyítói ismeretek

• Mágikus jogismeret

Az utolsó kettő cseppet sem rémlett, így gondoltam, új tantárgyak lehetnek. Egy pillanatnyi gondolkodás nélkül karikáztam be a Gyógyítói ismeretek órát – amilyen szerencsétlen vagyok, szükségem lesz rá; viszont jóslástant, a mugliismeretet és a Mágikus jogismeretet azonnal kizártam. Sosem érdekeltek a „jövő rezdülései”, se a konzervdoboz kinyitásának titka, sőt, a koboldok szaporodási jogai sem. Egy kis tétovázás után az LLG-t is bejelöltem, hisz mindig is imádtam az állatokat. Számmisztika… Na jó – gondoltam. Furcsa módon az egyik kedvenc tantárgyam a matematika volt, milyen jó lehet a számokat a varázslatokkal keverni. Már csak a rúnaismeret maradt… Inkább hagyjuk. Nem tudnám megjegyezni a szavakat, folyton összekeverném őket, ebben biztos vagyok. Akkor három plusz óra.

Visszaadtam McGalagonynak a lapot, mire ő elővett öt másikat, párat koppintott a pálcájával a papirosokra, majd átnyújtotta őket nekem. A tankönyvek, felszerelések egytől ötödévig.

Valaki a vállamra tette a kezét – felnéztem, és anya boldogságtól sugárzó arcát pillantottam meg. Visszamosolyogtam rá.

- Azt hiszem, ideje mennünk… Biztos önöknek is sok dolga van még, és… - nézett a miniszterre, de az félbeszakította.

- Ne olyan sietősen! Mivel la Belle kisasszony eddig kvibliként volt számon tartva, nem szerepel a nyilvántartásban, és ezt bizony sürgősen orvosolni kell! – biccentett egyet a hallhatatlannak, mire az sietősen távozott, hogy tíz perc múlva egy köteg papírral térjen vissza. Volt, aki időközben egy köszönés kíséretében eltűnt az irodából, mint McGalagony és Harry is, akik bokros teendőikre hivatkoztak; illetve, mikor Max Fears lerakta a pergameneket, mindenki más is távozott, Teddy kivételével, akinek – mint az nem kerülte el a figyelmemet – Harry távoztában egy szigorú pillantással jelezte, hogy maradjon.

Egy bő félórányi papírmunka következett, amit nagyrészt anya végzett el, én pedig az egyik széken ültem, el-elbóbiskolva. Úgy tűnt, a metamorfmágus is hamarosan követi a példám, de tartotta magát – vajon miért kellett itt maradnia? Esetleg van valami köze az aurorparancsnok elgondolkodó arcához, vagy a pillantását kereső igazgatónőhöz? Azonban nem tudtam sokat gondolkodni ezen, ugyanis újfent elnyomott az álom.

Egyedül a végén ébresztettek fel, hogy néhány helyre odabiggyesszem az aláírásom, mivel nem csecsemőkorban lettem bejegyezve.

Anya távozni készült, és Ted is felállt, így én is követtem a példájukat.

- Minden jót, miniszter úr! – köszönt el anya, majd a másik is, és kitereltek az irodából, majd elindultunk visszafelé a kihalt folyosón. Olyan sok minden volt, amin gondolkoztam, hogy észre sem vettem, máris visszaértünk anya „irodájához”.

- Ted, ha kérdeznék, hol vagyok, mondd, hogy a jövő hétig még tart a szabadságom – fordult az átoktörő felé anya.

- Rendben – bólintott a másik, majd olyan fejet vágott, mint aki viaskodik magával, hogy mondjon-e valamit, vagy inkább ne tegye. Végül felém fordult.

- Sok sikert, Lieselotte! – Egy biztató mosolyt küldött nekem, majd eltűnt a paraván-rengetegben. Olyan érzésem volt, hogy valamiért a parancsnoki iroda felé vette az irányt, pedig nem is tudtam, az merre van.

- Gyere! – intett anya, aki egy perc után napirendre tért a dolog felett. Vagy tényleg nem tartja fontosnak, vagy csak jól álcázza magát – gondoltam.

Átvágtunk az emeleten, és a liftek felé indultunk, ahol most nem volt olyan szerencsénk, mint első alkalommal, az Átriumig nyomorognunk kellett, annyian voltak a felvonóban, ahonnan kilépve átvágtunk a csarnokon, és a kandallók felé vettük az irányt.

- Mit szólnál, ha a Hop-hálózattal mennénk haza? – vett elő mosolyogva a táskájából egy zacskót.

- Azta… - elkerekedett szemekkel bámultam a porra. – Naná! Mire várunk még? – lelkesedtem fel.

- Vegyél egy marékkal, szórd a lángokba, majd lépj bele, és mondd ki az úti célt: a la Belle kuckó! Rendben? Aztán nehogy eltéveszd a házszámot! – kacsintott nevetve.

Kissé lámpalázasan markoltam a varázsporba, majd a kandallóba szórtam, és sietősen beleálltam.

- A la Belle kuckóba! – adtam ki az utasítást, miközben megtelt hamuval a szám, de szerencsére csak utána kezdtem el fuldokolni.

Rázott a köhögés, minek következtében bevertem a fejemet valahova. A pörgés elviselhetetlenebb volt, mint képzeltem; kezdtem egyre jobban szédülni, miközben valami élesbe ütközött a könyököm, és felszisszentem. Húzd be a könyököd! - jutott eszembe a Weasley-család tanácsa. Éreztem, hogy a frissen összeforrasztott bordáimnak nem tesz jót az utazás, de már nem volt visszaút. Milyen messze vagyok még?!

Alighogy megfogalmazódott bennem a kérdés, éreztem, hogy megszűnik a forgás, én pedig kirepültem a kandallóból, háttal a nappalink padlójára érkezve.

- Hogy az a… - szitkozódtam. – Ezt még gyakorolnom kell, az tuti. – Nagy nehezen feltornáztam magam és arrébb léptem, épp abban a pillanatban, mikor anya is megérkezett – ő azonban talpra, amit egy mogorva pillantással jutalmaztam.

- Hogy ment? – tette fel a kérdést, mire a bal kezemet a jobb könyökömre, a jobb kezemet pedig a vérző homlokomra szorítottam.

- Szóval csak a formádat hoztad – nevetett fel, és előkapta a pálcáját, hogy begyógyítsa a sebeimet, majd eltűnt a fürdőszobába.

Abban a pillanatban az agyamat mintha gyorscsévélésre állították volna. A Minisztérium. A burok. Harry. Teddy. McGalagony. A levelek. A papírok. A levelem. Roxfort.

Egy külső szemlélő azt hihette volna, hogy megbolondultam, ugyanis hirtelen felsikítottam, és hangos kiáltásokat hallatva ugrálni kezdtem.

- Ez. Nem. Lehet. Igaz. Úristenem! Hát igaz! Létezik! Oh My Rowling! VÁÁÁ! – Ilyen és ezekhez hasonló értelmetlenségek hagyták el a számat, és az időközben visszatérő anyum nyakába vetettem magam.

A lendülettől hátraesett a kanapéra, és mindketten elterültünk rajta, majd hajszálpontosan egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés, én pedig magamhoz öleltem, miközben felszínre törtek a visszatartott örömkönnyeim.

Percekig így maradtunk, majd anya finoman arrébblökött, hogy felkelhessen.

- Hosszú napod volt, szerintem senki nem haragudna meg, ha lefeküdnél egy kicsit.

- De én nem akarok! – biggyesztettem le az ajkam.

- Szerintem meg akarsz! – mosolygott, és felterelt a szobámba.

- De nem vagyok álmos… - motyogtam, elnyomva magamban egy ásítást.

- De pihenni pihenhetsz – azzal becsukta az ajtóm, hogy ne hallatszanak be a lenti zajok.

Lefeküdtem az ágyamra, és a polcomra pillantottam. A kedvenc polcomra. A Harry Potter könyveim ugyanott voltak, mintha egy perc sem telt volna el reggel óta. Pedig olyan sok minden történt! Dolgok, melyek örökre megváltoztatták az életem.

Ezzel a gondolattal, szavaimat meghazudtolva álomba merültem. Abban a pillanatban nem is sejthettem, mennyire igazam van…

*~°~*

Hajnali hétkor dobott ki magából az álom (pedig már majdnem beleehettem a sütibe!), és csodálkozva vettem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el.

- Mi a fenéért ébredtem fel? – nyögtem, és az arcomhoz szorítottam a párnámat, hogy ne bántsa a csukott szemeimet a fény. Már éppen visszaaludtam volna, mikor szemeim kipattantak, és már ugrottam is fel – a lendület miatt pedig leestem az ágyról. Egy pillanat alatt megtelt az agyam információkkal, és egy másodperc alatt pergett le a szemeim előtt a tegnapi nap minden eseménye. Az esés miatt egy szisszenés kíséretében nyújtózkodtam egyet – anya ilyenkor a macskákhoz szokott hasonlítani. Jut eszembe!

- Anya! – kiáltottam fel, s már rohantam is a másik szobába.

Azonban még aludt. Csakhogy én ezt nem tűrhettem, a küszöbén megállva a gondolataimba merültem. Tekintetem az emeletet pásztázta, többször is átsiklott a fürdőszobán. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bementem az említett helyiségbe, felkaptam a földről az ott heverő vödröt és nagy nehezen töltöttem bele egy kis vizet – épp annyit, hogy ne nehéz, de elég legyen.

Ahogy visszamentem a szobámba, lehasaltam a földre, és benyúltam az ágy alá, hogy kitapogassam a kis rést, ami éppen akkora volt, hogy még sikerüljön felemelni a deszkát, de észrevenni már ne lehessen. Magamban szitkozódva, hogy tegnapelőtt vágtam le a körmöm, felemeltem a fadarabot, kirángattam egy dobozt, majd visszaillesztettem a helyére.

Három napja már, hogy észrevettem ezt a rejteket. Még kiskoromban tehettem oda, hisz vastag porréteg borította, benne pedig kislányos rajzaim és csecsebecséim voltak, de találtam benne valamit, ami még hasznos is lehet: egy köteg madzagot. Most vigyorogva szedtem ki azt, majd a dobozkát az ágyamra csúsztattam. Kibogoztam a kötelet, az egyik végét a vödör fülére kötöttem, majd kreálmányommal halkan beosontam anya szobájába, és a vízzel teli edényt felhelyeztem a polcra. Többször kipróbáltam, és úgy ítéltem meg, hogyha elborul, még pont a helyén marad. Ha nem, maximum elkapom, hisz fájdalmat nem (isten ments!), csak egy kis meglepetést szerettem volna anyának okozni. A madzag másik végét óvatosan a csuklójára csomóztam. Egy kicsit megbirizgáltam anya hátát, éppen annyira, hogy megforduljon. A tervem bevált, a másik oldalára gördült, a veder pedig megbillent, majd eldőlt, a benne lévő víz háromnegyedét anyára zúdítva, aki felkiáltott, és azonnal felült – igen ám, de én ezt nem számítottam bele, azzal a lendülettel ugyanis húzta magával a „víztartályomat” is, ami lebillent a polcról. Lassítva láttam a szemem előtt, ahogy lassan megpördül a levegőben, én pedig odaugrok, hogy elkapjam – a reflexeim nem hagytak cserben, még épp időben sikerült megállítanom, ezzel a mozdulatommal azonban sikeresen a saját nyakamba borítottam a maradék vizet.

Pár másodpercig csak bámultunk egymásra, egyedül a kinti kutyák ugatása és halk cseppek törték meg a csendet. Anyának a szemöldökéről és az orráról is csepegett a víz, de én sem nézhettem ki másként, ugyanis egy pillanat múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Hajj, te lány, te… Egyszer még megfojtalak – csóválta meg a fejét, és magához ölelt.

Letettem a vödröt a földre, és kicsavartam a hajamból a vizet.

- Mondd csak… Mégis minek köszönhettem ezt a frappáns ébresztőt? – Kérdezte meg cinikusan, úgy nézve rám, mint aki tényleg nem érti, miről van szó. Hát lehet ezt nem érteni?!

- Anya, ezt te sem gondolhatod komolyan! – néztem rá rosszallóan, majd értetlen tekintetét látva egy sóhajtással elmagyaráztam neki. - Irány az Abszol út! Most azonnal! Egy percet sem veszíthetünk, minden másodperc értékes, ki szeretném használni a hátralévő időt a tanulásra! – Oké, most, hogy így belegondolok, ez kicsit sem hangzott nagyon stréberesen, semmi baj. Nem mintha érdekelt volna. Ez más, ez magic.

Felpattantam, és kirobogtam a fürdőszobába, ahol felkaptam egy törölközőt, hogy azzal töröljem meg a hajam. Kisvártatva anya is követett.

- Hagyd csak, majd én – mondta végtelen gyengédséggel, és elővette a pálcáját.

Jólesően felsóhajtottam, mikor a kellemes, langyos levegőt megéreztem a meztelen nyakamon és a fejbőrömön. Egy perc alatt teljesen meg is száradtam – jóval gyorsabban, mintha mugli módszerekkel csináltam volna. Imádom a mágiát…

A szobámba visszatérve szélesre tártam az ablakot, és hagytam, hadd melengesse az arcomat a nyári napsugár, ami nem mindennapos élmény volt itt, Nagy-Britannia ezen részén. Magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy türkizkék pólót. A pólón nem volt valami nagy kivágás, de ezt nem is sajnáltam, mindig is az a fiúsabb lány voltam, ráadásul nemhogy „hű-de-nagy”, de még átlagos méretű domborulataim sem igen voltak.

Lerobogtam a lépcsőn, az előszobában gyorsan felrángattam a fekete tornacipőmet. Egy pillanatra megakadt a szemem a felsőmhöz hasonló színű balerinacipőmön is, de szinte azonnal elvetettem most. Ez a „lányos cipőfajta” volt az egyetlen, amit én is szerettem. Kényelmes, és bármikor lerúghatom a lábamról, akár az út közepén is, és gyalogolhattam utána mezítláb. Nem, ilyenkor kicsit sem kaptam furcsa pillantásokat, tényleg nem.

A nappaliban felkaptam a pulóveremet – azért mégiscsak Londonban vagyunk! -, a derekamra kötöttem, majd a lépcsőhöz mentem.

- Jössz már? – kiáltottam fel az emeletre.

- De türelmetlen valaki! – jött a hasonló hangerejű felelet.

- Csodálkozol?

- Egy perc, és ott vagyok.

És tényleg, egy perc múlva már az ajtóban toporogtam, miközben ő a cipőjét vette.

- Jut eszembe, hogyan jutunk el a Foltozott Üstbe? – ráncoltam a homlokom.

- Hát, hop-porral már utaztál, arra gondoltam, most hoppanálhatnánk.

Az izgalomtól kiszáradt a torkom. Anya felállt, s felém nyújtotta a karját, amit enyhén remegő kézzel meg is fogtam, és felnéztem rá. Na jó, ez enyhe túlzás, mivel konkrétan egyforma magasságúak vagyunk, talán én még egy centivel magasabb is, csak az a különbség, hogy én folyton görnyedek, míg ő mindig kecsesen kihúzott háttal van.

- Kész vagy? – Becsuktam a szememet. – Indulás! – Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a karja ki akart volna csavarodni a kezemből, így jobban megszorítottam.

Az utazás leírhatatlan érzés volt, és nem azért, mert annyira nagyon tetszett. Tényleg, mintha egy szűk gumicsövön préseltek volna keresztül. Már épp kezdtem volna félni, hogy megfulladok, mikor a lábam hirtelen a kemény aszfaltnak ütközött, és levegő áramlott a tüdőmbe. A lendülettől megtántorodtam, de nagy nehezen sikerült visszanyernem az egyensúlyom.

- Jól vagy? – nézett rám anya. – Kutyául nézel ki…

Az igazat megvallva úgy is éreztem magam. Bambán bámultam rá, enyhén szédültem, majd megfordultam, és lehánytam a mellettem lévő falat.

- Oké, jól van, minden rendben… - Simogatta a hátamat, miközben remegve támaszkodtam. Kár volt abban az egy percben, míg anyára vártam, benyomnom azt a szelet bacont.

Kellett vagy két perc, mire teljesen magamhoz tértem. A tömegbe hoppanáltunk, de úgy látszik, pont emiatt nem tűnt fel senkinek sem a megjelenésünk.

- Dumbledore sosem téved… - szólaltam meg kissé rekedtesen. – Vagyis ritkán. Tényleg elhánytam magam az első hoppanálásom után.

Anya elmosolyodott.

- Odabent majd kapsz egy pohár vizet, gyere!

Körülnéztem – ha nem mondja, talán észre sem veszem a kis fogadót. Leginkább egy lepukkant, koszos kocsmára hasonlított kívülről, de mintha az emberek se látták volna. Muglik…

A kocsma tele volt varázslókkal és boszorkányokkal, sőt, egy-két fura figura is felbukkant itt-ott. A pulthoz lépve kicsit meglepődtem, mikor a várt fogatlan kocsmáros helyett egy harmincas éveiben járó fiatal nő fogadott. Aztán persze leesett a tantusz, hogy a nő nem más, mint Harryék egyik volt-hugrabugos évfolyamtársa, Hannah Abott; J. K. Rowling egy ízben nyilatkozta, hogy Hannah a nagybátyjától megörökli a fogadót.

Elkortyoltam a pohár vizet, amit a nő szinte azonnal átnyújtott, mikor meglátta a falfehér arcom – mikor anya elmondta, mi történt, együttérzően mosolyogva elárulta, hogy bizony ő is kidobta a taccsot, mikor először tett meg nagyobb utat az utazás e formájával.

Úgy tűnt, anya és ő ismerik egymást, mert miközben Hannah kiszolgálta a vendégeket, beszélgetésbe elegyedtek mindenféle hírről, pletykáról.

- És azt hallottad... – halkította le egy ízben hangját a kocsmáros. - …hogy állítólag ellopták a Magyar Jogart?

Anya nagy szemeket meresztett, én viszont nem tudtam megállni, hogy értetlenkedve bele ne kotyogjak.

- A Magyar Jogart?

- Shhh! – némítottak el mindketten azonnal, majd óvatosan körülnéztek.

- Minden országnak megvannak a maga boszorkái és varázslói, egyszóval a varázsviláguk. Minden népnek megvan a maga varázslótörténelme, a maga mítoszai. Na már most, legendák keringenek arról, hogy az ősi magyar varázserő a leghatalmasabbak közé tartozott, a leghatalmasabbak leszármazottai pedig ma is a legtehetségesebbek közé tartoznak. Mit gondolsz, hogyan foglalhatták el Európa szívében azt a - hajdan - óriási földet? Hogyan találhatták ki a híres harcmodorukat? Naná, hogy varázslók segítségével! – A nő szeme csillogott; látszott rajta, hogy nagyon érdekli ez a téma. – Úgy hírlik, hogy maga I. Szent István király is varázsló volt, ezért láthatta át a dolgokat, így szerzett információkat a helyzetről – innen tudta, hogyha nem veszik fel a kereszténységet, eltűnnek a Föld színéről. Azt beszélik, hogy miután megkoronázták, a Jogart hatalmas varázserővel ruházta fel. A történetet innentől homály fedi, de én arra jutottam, hogy majdnem a teljes mágiáját abba a tárgyba zárta bele. El sem lehet képzelni, mennyi mindent lehetne csinálni vele! – áradozott. – De éppen ez a baj: ami ilyen fantasztikus, azzal borzalmas dolgokat egyaránt lehet kivitelezni… Ezért döntöttek úgy a magyarok, hogy elzárják. Évtizedek, évszázadok óta szigorúan őrizték az eredetit – merthogy van róla egy másolat, amit a muglik hisznek igazinak -, erre most eltűnt!

Időközben egy türelmetlen vendég lázadozni kezdett, mire Hannah egy elegáns mozdulattal nyakon öntötte, majd hátraszólt a helyettesének, hogy jöjjön előre segíteni.

Ámulattal néztem az exhugrabugos nőre. Az eddigi történelem ismereteim alapján minden pontosan beleillett a képbe.

- Bocsánat a kérdésért, de honnan tud ennyi mindent a magyar történelemről? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Mielőtt válaszolnék, szeretnélek megkérni, hogy tegezz. Oké? – mosolygott rám. – Azért annyira idős még nem vagyok… - Gyorsan bólintottam egyet, mire folytatta: - A nagyszüleim ugyan angolok voltak, de kiskoruktól Magyarországon éltek. Aztán később visszaköltöztek, de kíváncsi voltam, mi tartotta őket évtizedekig ott - ekkor kezdtem el érdeklődni a magyar varázstörténelem után. Mielőtt megörököltem ezt a helyet – mutatott körbe -, úgynevezett kutató voltam.

- Viszont, nekünk ideje mennünk – szakította félbe a beszélgetésünket anya. – Sok dolgunk van még ma hátra. – A vállamra tette a kezét, s óvatosan elkezdett terelgetni.

- Ugyan, menjetek csak! Jó mulatást! – intett mosolyogva.

- Szia! - kiáltottam még hátra a vállam felett, mielőtt anya kiterelt volna a hátsó ajtón.

Elővette a pálcáját, és megkopogtatta az egyik téglát. Az megremegett, és megjelent rajta egy apró lyuk, mely pár másodperc alatt hatalmas átjáróvá változott.

- Hát, ez volna az Abszol út! – mondta anya teljesen feleslegesen.

- Váó! – Csak ennyit sikerült kinyögnöm magamból, de az igen beszédesre sikeredett.

Kinyújtottam a kezemet, hogy tényleg eltűnt-e a fal, vagy csak illúzió, de nem ütközött akadályba, így én is átléptem a „határt”. Bár még tíz fejem lehetne! Egyszerűen nem bírtam kapkodni a tekintetem a sok bolt, a kirakatok és a járókelők között.

- Ez… ez csúcsszuper! – kiáltottam fel megbűvölve, anya pedig felnevetett, és elkezdett vezetni a kockaköves úton. Nem kérdeztem meg, hova megyünk először, úgy gondoltam, hogy lepjen meg. Meg is lepett, ugyanis hamarosan egy hatalmas, fehér márványépület lépcsői előtt találtam magam. A Gringotts!

Ámulva baktattam fel a lépcsőn, de a bejáratnál megtorpantam. Egy ismerős versikébe botlottam, melyet bármikor fel tudtam volna idézni.

Lépj be, vándor, de vigyázz:

Nem csak kincset rejt e ház.

Ha csak vinnél, de nem hozol,

Fejedre csak bajt halmozol.

Ki idegen kincset áhít,

Annak e hely csapdát állít.

Add fel tolvaj, ne légy dőre,

Varázslat e kincsek őre.

Odabent magas pultok sokasága fogadott, melyek szintén márványból voltak. Valami furcsa volt, de nem tudtam volna megmondani, mi az. Lehet, hogy Harry, Ron és Hermione sárkány-szelídítése után kicsit átalakították…? Azonban nem volt időm tovább gondolkozni, mert anya megállt az egyik kobold előtt. Apró, zöld bőrű, ráncos kis lény volt ijesztő fogakkal. Ilyenek hát a koboldok.

- Jó napot! A 787-es széfből szeretnénk pénz kivenni!

- Láthatnám a kulcsot, hölgyem? – nézett fel az éppen vizsgált kőről a lény.

- Persze, egy pillanat… - Anya kutakodott egy kicsit a táskájában, majd letett egy apró, ezüstszínű kulcsocskát a pultra.

- Köszönöm! Gobron odavezeti önöket! – Azzal megrázott egy csengettyűt, mire megjelent a Gobronnak nevezett, és intett, hogy kövessük.

Az út rázós volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Mindig is szerettem a hullámvasutakat.

Mikor megérkeztünk, a kobold kinyitotta nekünk a széfet, majd arrébb állt.

- Az édesapád a végrendeletében ránk hagyta a családjától örökölt vagyonát. Úgy gondoltam, mivel azt hittük…tudod, hogy majd az egyetemedre költjük, de így megváltozott a terv – mosolygott rám, majd a széfhez lépett, kivett egy kis pénzt, majd intett a kísérőnknek, hogy visszamehetünk.

Kiérve a napfényre anyához fordultam.

- És most?

- Arra gondoltam, hogy először elmehetnénk Madam Malkin Talárszabászatába megvenni az egyenruhád. Utána elmehetnénk a patikába, majd szépen sorban a többi szükséges felszerelést is megvehetnénk.

Rábólintottam az ötletre, mire elindultunk visszafelé. A boltban negyedórát töltöttünk, majd miután távoztunk az egyenruhámmal és a talárjaimmal, Petersson Patikájába látogattunk el. Anya kiválogatta azokat, amikre szükségem lehet, majd vett három csomag üvegfiolát, és egy mindenes bolt felé vettük az irányt. Amíg anya elment megkeresni a mérleget, én belecsempésztem pár extrát a kosárba.

Szépen lassan csökkent a lista, de háromnegyedóra múlva már kezdtem kissé elfáradni. Ekkor vettem észre, hogy már csak a tankönyvek, illetve a varázspálca van hátra. Úgy látszik, anyának ez nem volt újdonság, hisz mikor felnéztem, a Cikornyai és Patza előtt találtam magam.

- Ugyan még megvannak a tankönyveim, úgy gondolom, mindenképpen újakat kellene venni neked. Az enyéim már túl vannak a második ikszen, ki tudja, mennyi mindent újítottak azóta.

Bólintottam, majd beléptünk. Annyi könyvet! És mind telis tele mágiával!

Az eladó, egy meglehetősen apró termetű, köpcös emberke nem akart hinni a szemének, mikor megmutattuk neki a listát. Mondjuk, nem hibáztatom, nem éppen mindennapi dolog, hogy valaki öt tanévnyi könyvet szeretne egyszerre vásárolni.

Nem kevesebb, mint húsz percbe telt, mire az összes a pultra került. Anya beleegyezett, hogy válasszak magamnak három könyvet, így aztán bevetettem magam a polcok közé. Hamar megtaláltam a Roxfort Történetét, így le is emeltem egy példányt a helyéről – biztos voltam benne, hogy felettébb hasznos könyv, és feleannyira se unalmas, mint amennyire Harry és Ron hitte. Egy másik polcon találtam egy könyvet, mely A defenzív mágia gyakorlata és használata a sötét varázslatokkal szemben 1. hangzatos címet viselte.

- Mintha már olvastam volna valahol… - motyogtam.

Mivel több nem jutott eszembe, nem törődtem vele, mindazonáltal ezt is leemeltem a helyéről.

Már csak egy könyvet választhatok, tudtam jól. De akármennyire is tisztában voltam ezzel, nem sikerült dűlőre jutnom, egy csomó tetszett, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán megláttam egy kisalakú, fehér könyvet, melynek borítóját apró, zöld motívumok díszítették, és gerincén arany betűkkel az alábbi cím állt: Mágikus Tulajdonságok Kalauza – A különleges képességektől a metamorfmágiáig.

Így hát ezzel a három kötettel indultam meg a kasszához, ahol épp átnézték a kipakolt könyveket. Mikor kifizettük a nem csekély összeget, anya elvégzett pár varázslatot: először tértágító-bűbájt szórt a zacskóra, melyet a boltos adott, majd megerősítette annak anyagát, végül – miután belepakoltuk a vásárolt nyomtatványokat – egy ügyes varázslattal lecsökkentette valamennyivel a súlyukat, hogy elbírhassuk őket.

Mindketten tudtuk, hogy már csak egy dolog maradt ki: a varázspálca. Azonban anya, mintegy felrúgva ezt, megszólalt:

- Emlékszel, sosem engedtem, hogy állatot tarts. Pedig nem lett volna ellenemre – mondjuk, azt megszabtam volna, mennyit, figyelembe véve, hogy te képes lennél állatkertet varázsolni a házból.

- Akkor meg mié…? – kotyogtam közbe megdöbbenve. Nem lett volna ellenére?!

Azonban anya leintett.

- Tudod, az állatok megérzik a mágia jelenlétét. Nem kockáztathattam…

- Ez azt jelenti, hogy lehet állatkertem? – csillant fel azonnal a szemem.

- Mint mondtam, azt meg fogom szabni, mennyi állatod lehet. – Megcsóválta a fejét. – Akár kezdhetnéd is. A Roxfortba magaddal vihetsz egy darab - hangsúlyozta ki – macskát, baglyot vagy varangyos békát.

- Baglyooot! – kiáltottam fel, mire elnevette magát.

- Sejtettem… - intett fejével az Uklopsz Bagolyszalon felé.

Amint beléptünk a félhomályos helyiségbe, megcsapta fülemet az állatok jellegzetes huhogása, mely hátborzongató, síron túli kórusként hatott. Nem tudom, ezek a madarak mennyire bírják a meleget, de mintha több fokkal kevesebb lett volna a hőmérséklet idebent. Akármerre néztem, gyönyörű szempárok sokasága bámult vissza rám. Mindegyik bagoly másmilyen volt – nem csak kinézetre, de mintha sajátos aura lengte volna körül őket. Az egyik kicsi volt, a másik nagy, azonban én valami átmenetet kerestem. Még egyszer körbefordultam a boltban, mikor megakadt a szemem valamin. Pont szemmagasságban egy bagoly bámult rám: borzas volt, fekete tollait fehér foltok pettyezték és bal szeme felett pedig egy barna alakzat díszelgett. Az egyik fülszerű bojtja kicsit csámpás volt, borostyán szemei áthatóan fénylettek, de nem is a kinézete volt különös. Pont ez az, igazából átlagos volt, csak mintázatában tért el kicsit a többiektől, és kicsit kócos volt, na meg csámpás is (olyan kis szerencsétlennek nézett ki, tudjátok), de valahogy… Nem is tudnám megfogalmazni, talán hasonlított rám. Ja, hogy én is szerencsétlen vagyok, tényleg… De nem is csak ez. Az aurája is, és kicsit elhagyatottan, magányosan ült a többiek között, annyira… annyira magamat láttam benne.

- Segíthetek valamiben? – mondta valaki közvetlenül a hátam mögött; zengő hangja még sokáig keringett a visszhangos teremben. Az ijedtségtől ugrottam egyet, majd megfordultam: egy hórihorgas ember állt előttem, kampós orra pedig a madarak csőrére hasonlított. Alighanem a bolt tulajdonosához volt szerencsém.

- Jó napot! Egy baglyot szeretnék… - kezdtem kicsit bizonytalanul, majd magamban felnevettem. Mi másért jönnék ide?

- És sikerült már választania?

- Igen. Ezt a példányt szeretném! – fordultam megint a kiszemelt állat felé, az pedig barátságosan visszahuhogott.

- Remek választás! Strapabíró példány, rövid és hosszabb távok megtételére egyaránt alkalmas, és nagyon hűséges – nem fogja cserbenhagyni magát, az egyszer biztos! – felelte, miközben karjára hívta a madarat, és a pult mögé bicegett, de nem állt meg, egyenesen a hátsó helyiségbe ment, ahonnan egy – a bagoly számára megfelelő – kalitkával tért vissza.

Amíg anya kifizette a hét galleont, én az újdonsült és első állatkámat figyeltem. Felemeltem a kalickát, és kiléptünk a napfényre – azaz csak léptünk volna, ha lett volna még napfény. De nem, vaskos felhők takarták el az éltető sugarakat, bőséges esőt zúdítva ránk. Engem nem zavart – mindig is szerettem, egyetlen hátránya az volt, hogy menthetetlenül begöndörödik tőle a hajam, és szörnyen kócosan fogok kinézni (uhm, vagyis az általánosnál jobban göndörödik be, és még szörnyebben kócos leszek), de ez sosem érdekelt. Anyát már annál inkább, morgott is egy sort, de végül napirendre tért a dolog felett.

- Köszönöm! – villantottam rá egy hálás mosolyt, ő pedig azonnal értette, miről van szó.

- A te korodban nekem is volt baglyom - vont vállat, majd mindenféle megbeszélés nélkül elindultunk az utolsó bolt felé.

Mikor odaértünk, nagy levegőt véve léptem be a boltba. Odabent a levegő is szikrázott a titkos mágiától, még a tarkóm is bizsergett.

- Üdvözlöm Önöket! Mivel szolgálhatok? – lépett elő a boltos.

- Jó napot, Ollivander úr! Gondolom, már…

- Én emlékszem minden egyes pálcára, amit életemben eladtam. Fűzfa, tizenkét és egynegyed hüvelyk, sárkányszívizom húr, kellemesen rugalmas, igaz, Miss la Belle?

- Ön tökéletesen jól értesült, Ollivander úr – mosolyodott el anya, én pedig komolyan elgondolkodtam, vajon hány évig élnek a varázslók?

- És ő pedig bizonyára a kis Lieselotte… - nézett most rám szürke szemével, amitől kirázott a hideg. – Nem hittem volna, hogy valaha is találkozni fogunk…

Anya valami olyasmit morgott, hogy „pletykalapok”, de hamar túllépett a dolog felett. Csak ekkor vettem észre, hogy egy apró mérőszalag körülöttem repdes, minden létező méretemet lemérve.

- Gondolom, minő meglepetés, varázspálcát keresnének az ifjú hölgynek – Szavainak egyfajta kérdő hangsúlyt adott, mire anya bólintott, Ollivander pedig már el is tűnt, hogy egy hosszúkás dobozzal a kezében térjen vissza. Abban a pillanatban a centi élettelenül a földre esett, és az üzletben való tartózkodásunk alatt többször nem mozdult meg.

- Hársfa, kellemesen rugalmas, unikornis szőr, tizenegy és háromnegyed hüvelyk. Próbálja ki! – Felém nyújtotta, én pedig remegő kézzel elvettem.

Suhintottam vele, mire betört a három apró ablak egyike.

- Nem jó, nem jó! – mondta, s már el is tűnt a polcok között, miközben leraktam a pálcát.

- Juharfa, tizenkét hüvelyk, meglehetősen rugalmas, unikornis szőr. Tessék! – Elvettem, és gondolkodás nélkül meglengettem, mire megrepedt az egyik könyvespolc.

- Még mindig nem az igazi – motyogta, de már itt sem volt.

- Égerfa, tizenhárom hüvelyk, sárkányszívizom húr, rugalmas, főként átváltoztatásokhoz! Vegye el!

Ujjaimat a fadarabra kulcsoltam, majd meglendítettem. Mozdulatom következtében darabokra törött a sarokban álló szék.

- Adja vissza! – tartotta a tenyerét, magában hümmögve. Ollivandernek megakadt valamin a szeme a földön, mire én is lepillantottam. Csak ekkor vettem észre a nyugodtan ott heverő falevelet, amit biztos, hogy nem az utcáról fújt be a szél. A férfi a gondolataiba mélyedt, majd megrázta a fejét, mintegy magához térve, és kissé furcsa hangon szólalt meg. – Akkor próbáljunk meg valami különlegesebb összeállítást… - Mondta, és ismételten eltűnt a polcok között. Kisvártatva megjelent egy újabb – immáron negyedik - dobozzal.

- Barackfa, főnixtoll maggal – megjegyzem, ritka párosítás -, tizenkettő és háromnegyed hüvelyk, kifejezetten pattogós. Tessék, vegye el!

A kezembe fogtam, és szorosan rázártam az ujjaimat. Valami furcsa, megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, mikor felemeltem, hogy suhintsak vele. Azonnal tudtam, hogy ez az igazi pálca számomra, mihelyst meglengettem – az ujjaim hegyéből kiindulva melegség áradt szét a karomban, majd az egész testemben. Amint feleszméltem, láttam, hogy a pálca hegyéből ismét az egészséges, zöld levelek potyognak, de most arany szikrákkal vegyítve. Elmosolyodtam, miközben anya tapsolása eljutott a tudatomig.

Harmadik fejezet - A Minisztériumban

Hosszú-hosszú hónapok után ismét jelentkezem. Sajnálom az eddigi kimaradást, mentségem van, de nem szeretnék mentegetőzni. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem a frissítések sebességéről leszek elhíresülve, de nem szándékozom csak úgy itt hagyni ezt a blogot. Ha már egyszer elkezdtem, folytassuk is. Most szeretnék kicsit több időt fordítani rá, feltenni az eddig megírt fejezeteket, illetve talán egy új design sem ártana. Na de egy szó, mint száz, tessék, a harmadik, módosított-javított fejezet. Jó olvasást!

Lilyanah Potter

   ___________________________________

Az utazás nem lehetett több fél percnél, nekem mégis legalább ötnek tűnt. Öt csigalassúsággal vánszorgó percnek. Először csak egy fénycsíkot érzékeltem a lábamon, mely egyre szélesedni kezdett, míg végül teljes valójában megpillanthattam az Átriumot. Mondanom sem kell, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Nem olyan volt, mint a könyvben, hisz a háború alatt gyökeresen átalakult; a Mágikus Testvériség Kútja és a Mágia hatalom után most egy szolidabb, ámde sokkal művészibb alkotás volt a csarnok közepén. Egy varázsló és egy boszorkány keresztbe tett pálcáiból tört ki spirál alakban a víz, és az egymást testvériesen ölelő szoborpár mellett hullott alá. A kút oldalát apró vésetek díszítették – ahogy közelebb mentünk, észrevettem, hogy híres személyek nevei voltak a kőbe faragva, mintegy emlékül a varázsvilág érdekében végrehajtott tetteikért. Az is feltűnt, hogy mindegyik másképp nézett ki: bizonyára aláírások voltak. Egy kis kutatás után felismertem Albus Dumbledore nevének jellegzetes, szálkás betűit, lentebb Göthe Salmander cirádás aláírásába botlottam, még Nicolas Flamel lendületes vonalvezetését is kibetűztem. Mikor már indulni készültem, volt szerencsém megpillantani Hermione Granger gyöngybetűit, Ronald Weasley macskakaparását és – alig észrevehetően kiemelve – Harry Potter lenyomatát is.

Anya eközben mögöttem állt. Türelmesen kivárta, amíg végzek, majd elindultunk a liftek felé. A pálca ellenőriztetése valahogy kimaradt, lévén nincs varázspálcám. Beugrott, hogy mintha motozásról is lett volna szó, de végül elhessegettem a gondolatot. Anya auror, ennek untig elégnek kell lennie. Útközben észrevettem, hogy többen leplezetlenül bámulnak rám – valószínűleg mugli ruháim miatt -, így inkább lesütött szemmel mentem tovább. A lift hamar megérkezett, és szerencsére csak ketten szálltunk be, azonban a hetes szinten valaki csatlakozott hozzánk. Egy türkizkék hajú, meglehetősen fiatal varázsló lépett a fülkébe. 

- Oh, szia, Ted! – köszöntötte anya az érkezőt.

- Charlotte! – mosolygott rá a Tednek nevezett. – Azt hittem, később jöttök – pillantott rám.

- Már csak negyed óra van tizenegyig.

- Tényleg? – A férfi az órájára pillantott. – Elszaladt az idő. Nem baj, nélkülem úgysem kezdhetnétek el – kacsintott rám.

- Lis, bemutatom Edward Lupint! – fordult felém mosolyogva, mire a nevezett felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, közben járt az agyam. Teddy Lupin… - ismertem fel. 

- Szólíts csak Tednek vagy Teddynek! – vigyorgott rám.

Anyára pillantottam, mire ő felnevetett kimondatlan kérdésemre.

- Emlékszel, amikor 2017-ben és ’18-ban alig voltam otthon? Amikor nagyiék vigyáztak rád… - Egy fintorral jeleztem, hogy igen. – Azért volt, mert támadt egy kis feladat a Parancsnokságon. Én lettem Ted oktatója, és én is vizsgáztattam le. Most szintén aurorként dolgozik itt, azon belül is átoktörőként. Amikor havonta egyszer túlóráztam, akkor jelentéseket jöttem tenni, illetve nem egyszer segítettem Tednek valamiben és fordítva. Amolyan társak lettünk. 

A fiúra néztem, aki mosolyogva bólogatott.

– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat – zengte be a fülkét a női hang. A beszélgetés közben észre sem vettem, hogy máris elhagytunk négy szintet.

Anya kitessékelt a felvonóból és az emberek között szlalomozva átvágtunk a folyosón, majd bementünk egy tölgyfaajtón. Egy pillanatra tátva maradt a szám, mikor megláttam. Paravánokkal voltak elválasztva az egyes személyek munkahelyei, a plafon pedig mintha papír-felhőkből állt volna: az aurorok üzengettek egymásnak a papírrepülőkkel.

Anya „zugához” mentünk, ahol szinte azonnal elkezdett az asztalán kutakodni. Csodálkozva figyeltem, miközben az járt a fejemben, hogyan nem bolondul bele a sok dokumentumba.

- Hova tettem, hova tettem… - motyogta, miközben épp a szekrényében turkált.

Teddy, aki lazán az asztalnak támaszkodva állt, a mennyezetet kezdte el fixírozni, és halkan dudorászott, ami furcsa módon nagyon is hasonlított a „bal fiókban” szókapcsolatra.

Anya, mintegy meghallva ezt, oda is benézett, és csodák csodájára kikapta a keresett mappát.

- Kösz – mosolygott a fiúra, majd intett, hogy menjünk utána. Egy kihaltabb folyosón haladtunk, majd befordulva a sarkon, az előttem lévők megtorpantak egy ajtó előtt, melyen a „B terem” felirat állt. 

Ted vette elő a pálcáját, hogy kinyissa, majd mindhárman bementünk. Ahogy körülnéztem a teremben, megállapítottam, hogy nagyjából tizenöt személy befogadására alkalmas, középen egy asztallal, annak mindkét oldalán és a falak mentén is székekkel. 

Zavartan toporogtam kissé félrehúzódva. Elég kényelmetlen helyzet volt, meg kell hagyni. A másik kettő beszélgetéséből mindössze azt a félmondatot csíptem el, amiben a meghallgatásra beosztott személyeket taglalták. Lesz még egy átoktörő, egy auror, egy ember a misztériumügyi főosztályról és maga az aurorparancsnok. Sőt, a közepén talán a miniszter is befut. Remek – gondoltam keserűen. – De legalább nem a teljes Wizengamot előtt tárgyalják, ahogy Harry esetében.

Nagyjából egy perc múlva befutott két idősebb varázsló, majd még két perc múlva egy furcsa taláros emberke is. Hallhatatlan – suhant át az agyamon. Nem teljesen így képzeltem el őket, de ahogy megláttam, azonnal beazonosítottam. A jelenlévő felnőttek mind kezet ráztak, majd ki-ki elfoglalta a maga helyét, csak én maradtam állva. Pár perc múlva befutott az aurorparancsnok is – legalábbis erre következtettem, mikor mindenki felállt, én pedig a belépőre néztem. Nagyon kellett ügyelnem, nehogy tátva maradjon a szám. Az ajtóban Harry Potter állt. Harry Potter. Az a Harry Potter. A fiú, aki túlélte. A Kis Túlélő. A Kiválasztott. Aki legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. A halálba küldte Tom Rowle Denemet. Voldemortot. De engem nem is ez sokkolt le annyira – tudtam, hogy nem szereti, sőt utálja, ha csodálják. Inkább az, hogy itt állt előttem. Teljes valójában. A világ legfantasztikusabb könyvsorozatának főszereplője. Itt volt egy karnyújtásnyira tőlem a bizonyíték, hogy ez az egész tényleg létezik. Hogy ő létezik. Hogy ez a világ mindvégig létezett. Honnan tudom, hogy ő az? Bármikor szó szerint fel tudtam volna idézni a jellemzését a könyvekből – hollófekete, rakoncátlan tincsekből álló haj, smaragdzöld szemek, kerek szemüveg -, plusz, ha mindez nem lenne elég, ott virított a homlokán a legendássá vált sebhelye, mintha villogó neonfelirat hirdetné, hogy „Héé! Ide nézzetek emberek! Én vagyok a híres Harry Potter!”.

Elmosolyodtam.

Először anyát kérdezgették a részletekről, majd a mappa tartalmát vették szemügyre, és újra elmondatták vele a bizonyítékokat. Végül én kerültem sorra, engem kérdezgettek, de a válaszom mindenre „nem” volt, és kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Aztán a parancsnok rám szórt pár varázslatot, majd hümmögve arrébb állt és intett az átoktörőknek. Ted biztatóan rám mosolygott, majd egy gyors egyeztetés után „hozzám” láttak. Csak enyhe bizsergést éreztem, semmi többet. Egy negyedóra után a misztériumügyis pasas is csatlakozott a kettőshöz, így már hárman bombáztak a varázslataikkal. Fél óra után látszott rajtuk, hogy kezdenek fáradni – erről a homlokukon gyöngyöző verejték is árulkodott -, én pedig kezdtem unni. Semmit nem tudtam, csak fojtott hangon váltottak pár szót egymással. Amikor háromnegyed óra alatt még mindig nem fejezték be, Harry úgy érezte, ideje, hogy ő is közbelépjen. 

A hallhatatlan fáradtan, szaporán szedve a levegőt hátralépett, majd morgott valami olyasmit, hogy iszik egy kávét, és már ott sem volt. Az időérzékemet kezdtem elveszíteni, egyre rosszabbul viseltem, hogy folyamatosan különféle ellenátkokkal és varázslatokkal bombáztak. Szemem előtt összefolyt a kép és kezdtem szédülni, ezért végül úgy határoztam, becsukom a szemem. Hallottam, hogy az egyikük morgolódva feladja és visszavonul a sarokba. Ezek szerint már csak Ted és Harry maradtak mellettem. Jó, tudom, furcsa, hogy Harrynek nevezem – persze előtte majd nem! -, de eddig is így volt, ezen nem fogok változtatni. Legalábbis egy ideig. Még szoknom kell. 

Miközben enyhe émelygés fogott el, úgy döntöttem, kinyitom a szemem. Nem értettem, mi tart ennyi ideig. Valami nem stimmel… Pislogtam párat, mire némiképp kitisztult a látásom. Tekintetemmel megkerestem anyát, aki velem szemben állt, feszülten a falnak támaszkodva. Túl ideges volt ahhoz, hogy leüljön, járkálni meg nem szeretett volna, vagyis így nézett ki. Megint szédülni kezdtem, ezért ismét lehunytam a szememet. Éreztem, hogy az arcomból minden vér kifutott, és tudtam, hogy már nem bírom sokáig. Kezemet inkább leraktam az ölembe, mert nem kicsit kezdett el remegni. Még sosem ájultam el, így fogalmam sem volt, milyen lehet, de úgy gondoltam, elég közel állhatok ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletem. 

Hirtelen aranyszínű derengés hatolt át lehunyt szemhéjamon keresztül, ezt pedig rögtön Teddy rikkantása követte:

- Megvan! – Minden fáradtsága ellenére egy diadalittas vigyorral a levegőbe bokszolt.

Azonnal kipattant a szemem. Először csak a fényt vettem észre, aztán leesett a tantusz, hogy ez valamiféle burok lehet. Egy burok. Körülöttem. 

- Melyik az? – kérdezte a parancsnok, de az arckifejezéséből látszott, hogy nagyon is lenne ötlete.

- Sorĉvenigi Malpermeso* – sötétült el az átoktörő tekintete. 

- Akkor viszont - lépett hátrébb Harry – csak te tudod eltüntetni. A te varázslatodra jelent meg.

Köpni-nyelni nem tudtam. Mi az a „sorvégi málnamező”? Vagy mi… És mégis mit keresne rajtam? Hogy kerülne rám?! 

Kerekre tágult szemekkel figyeltem Ted homályos alakját. Mindenki hátrébb húzódott, egyedül ő állt velem szemben. Én is felálltam a székről, a mozdulat következtében enyhén megremegtem – sajnos nem csak a rosszulléttől -, az asztalt is arrébb rakták. Nem tehettem mást, visszafojtott lélegzettel vártam a fejleményeket. A varázsló felemelte a pálcáját és egyenesen rám szegezte. Behunyt szemmel koncentrált, majd hirtelen kinyitotta. Tudtam, hogy elkezdte. 

Először semmit sem éreztem, aztán egyre növekvő nyomást érzékeltem a mellkasomban. Csak nőtt-nőtt, lassan kiterjedt minden egyes porcikámra, és kezdtem úgy érezni, hogy palacsintává akarja lapítani a csontjaimat egy úthenger. A tüdőmből kipréselődött a levegő, gondolkozni sem tudtam. Mintha égtem volna. Szúró fájdalom hasított belém, fájdalmasan felkiáltva összegörnyedtem – éreztem a roppanást, biztos voltam benne, legalább egy bordám eltörött. Halványan érzékeltem, hogy anya felkiáltott a háttérben és le akarta állítani, de Harry nem engedte. Olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy körmeim mélyen a bőrömbe vájtak, utat engedve a véremnek, de már nem érdekelt. Azt kívántam, bárcsak vége lenne – akárhogy. 

Megéreztem, mi fog történni, mielőtt bekövetkezett volna. Köszönhetően elég jó reflexeimnek még éppen idejében kaptam az arcom elé a karomat, ugyanis a körülöttem lévő burok szilárd halmazállapotúvá vált és megrepedt, a másodperc törtrésze alatt szilánkjaira robbanva szét. Élesen felsikítottam. Noha eddig mintha képlékeny anyag, esetleg valamiféle gáz vagy sima fény lett volna, most nagyon is kemény volt, sőt, éles. A felszabaduló energiák – esetleg mágia? – miatt a darabok hozzám vágódtak, nem egy a bőrömbe fúródott, éreztem az apró késszúrásokat a testem minden pontján. 

Mintha szél támadt volna, én pedig teljesen földre rogytam. Nem hallottam semmit, mivel a fülem annyira zúgott, mintha egy hurrikán kellős közepén álltam volna. Kezeim a padlónak feszültek, ahogy azokra támaszkodtam, minél kisebbre húzva össze magamat. 

Egy pillanat alatt minden elcsendesült, csak a zihálásomat törte meg a hirtelen beállt csendet, mely szinte már fizikailag fájt a fülemnek. Mikor felnéztem, a következő látvány tárult a szemem elé: a székek és az asztal felborítva hevertek a földön, a többiek a szemközti falnál álltak, kivéve egy újonnan érkezettet, aki ugyanis az ajtóban maradt, mintha földbegyökerezett volna a lába. Mindenki arcán mélységes döbbenet tükröződött. 

Teddy ocsúdott fel először. 

- Ejha! Ez aztán nem semmi volt… 

- Ahogy mondod – bólintott komolyan a parancsnok. – Legutóbb fele ennyire se volt erős.

- Viccelsz? – pillantott rá a másik. – A varázslat megtörése, a buborék felrobbanása után semmi nem történt!

Harry gondterhelten a hajába túrt és a homlokát ráncolta. Látszott rajta, hogy nem tudja mire vélni a történteket, és éppen logikus magyarázatok után kutat.

Anya volt a következő, aki mintha valami sokkos állapotból tért volna magához.

- Lis! – kiáltott fel sikításnak is beillő hangmagasságban, és azonnal rám vettette magát. Szorosan megölelt, mire én fájdalmasan felszisszentem. Aggodalmas arccal húzódott el. – Minden rendben?

Már épp válaszoltam volna, mikor az ajtóban álló is magához tért.

- De mit jelentsen ez? Mi történt itt? Mr Potter, Mr Lupin – fordult a két „felolvadt” emberhez, a többiek még mindig úgy néztek ki, mintha kísértetet láttak volna –, magyarázatot várok!

- Miniszter úr! – kapta rá a tekintetét az éppen felébredő átoktörő. – Mr Lupinnak sikerült megtörnie a kislányon ülő átkot. A Sorĉvenigi Malpermesót. 

- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a miniszter. - Ebben az esetben gratulálok, Mr Lupin, de a lánynak még be kell bizonyítania, hogy most már birtokában van a varázserejének – pillantott rám. 

Felálltam, de mellkasomba nyilalló fájdalom miatt ismét a térdemre rogytam. Meglepetésemre a misztériumügyis szólalt meg:

- Idehívom Miss Perkst! – azzal már el is tűnt. 

Anya óvatosan a hátamra fektetett és ellátta a kisebb sebeimet, melyeket a szilánkok okoztak.

Pár perc múlva visszatért a férfi – akit a miniszter Max Fearsnek szólított – egy fehér taláros nővel, akinek a Sally-Anne Perks név volt a ruhájára tűzve. Miután felmérte az állapotom, pár perc alatt összeforrasztotta szám szerint két darab törött bordámat, és a tenyeremet is meggyógyította. Egyik belső zsebéből előhúzott egy bögre méretű fiolát, és tartalmát leöntötte a torkomon. 

Az arrébb zajló, fojtott hangú beszélgetésből leszűrtem, hogy a minisztert Bruth Wrathernek hívják, másik átoktörőt pedig Steven Ratliffe-nek. 

A felém hajoló nőnek ugyan fekete haja volt, de mintha meg lett volna kopva, a harmincas éveiben járhatott, de eléggé meggyötörtnek tűnt. Szóval ez lesz a gyógyítókkal… A sok erős varázslat ennyire megviseli a szervezetet. 

Ezek szerint a Minisztériumban is vannak kirendelt gyógyítók. Mondjuk ez logikus. Egy ekkora helyen, ahol megannyi varázsló dolgozik, muszáj legalább párnak szolgálnia.

Úgy öt perc múlva szólt nekem, hogy felkelhetek. Sokkal jobban éreztem magam, így sejtettem, hogy valamiféle erősítő-bájitalt (is) adhatott nekem. Csak ekkor vettem észre, hogy egészen csapzott vagyok; éreztem, ahogy hajam a homlokomra és a tarkómra tapadt a verejtéktől. Nehézkesen, de felálltam, és helyet foglaltam az egyik széken.

- Remek! – csapta össze a tenyerét Bruth Wrather. – Akkor most már megmutathatod, mit tudsz! 

Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van?! 

- De uram! A kisasszonyt egy kisebb trauma érte, ahogy láthatja, pihenésre van szüksége…

- Szerintem ennyi ereje azért még van, Sally – jegyezte meg hidegen.

- De miniszter úr! Eltört a bordája, több sebből vérzett és úgy festett, mint aki kilométereket futott, nem gondolhatja komolyan, hogy…

- Elég legyen! Én vagyok a miniszter és szerintem megfelelő állapotban van!

Teddy lépett előre, láthatólag azért, hogy megelőzze a veszekedést.

- Uram! Még nem is sikerült megmutatnom a tegnapelőtti jelentést, pedig egy igazán sürgős esetről lenne szó…

- Nem érdekel a jelentése, Edward! Ha két napot várt vele, még kibír pár órát! Most pedig – mért végig szigorúan, amibe beleborzongott a hátam – jöjjön utánam! – intett, hogy kövessem, majd kilépett az ajtón. Anyára néztem, mire ő kissé bizonytalanul biccentett egyet. 

Elindultam Wrather után, időnként meg-megrogyva. Ugyan első látásra szimpatikusnak tűnt, viselkedése ellenszenvet ébresztett bennem. A hatalom mindenkinek az agyára megy? Bár az is lehetséges, hogy ő alapból ilyen volt…

Őszintén szólva fogalmam sincs, merre mentünk. Tudtam, hogy a többiek is ott jönnek mögöttem: anya a gyógyítóval beszélt, Harry Teddel konzultált valamiről fojtott hangon, a többiek, amennyire ki tudtam venni, nem beszéltek, csak egy-egy szót. A falak komorak voltak, csak néhol tarkította őket egy-egy portré, ám ezek annál érdekesebbek voltak. Az egyik férfi úgy nézett ki, mit egy pingvin, nem tudom, honnan szedtem, de ez ugrott be elsőnek róla. Volt egy boszorkány, akinek a haja, a bőre, de még az ajka is hófehér volt, elég érdekes látvány festett – akár egy élő kísértet. 

A miniszter egyszer csak megtorpant, majd benyitott egy ajtón, és intett, hogy kövessem (a többiek kissé lemaradtak). Azonban ahogy beléptem, pontosabban csak beléptem volna, éreztem, hogy elvesztem a jelen pillanatban amúgy is ingatag egyensúlyomat, és elvágódtam a cipőfűzőmben. A terem közepén landoltam, de sikerült még épp idejében magam alá kapnom a kezem, így legalább a fejemet nem vertem be a padlóba. Éreztem, ahogy frissen összeforrasztott bordáim vinnyogva tiltakoztak a mozdulatom ellen, de nem volt mit tenni, csak reméltem, hogy kitart a varázslat. 

- Nocsak, micsoda hatásos belépő! – csendült egy eddig ismeretlen, női hang. Felnéztem, és egy szigorú külsejű, idős asszonyt pillantottam meg, ki ősz haját szoros kontyba csavarta, orrán szögletes szemüveget viselt. Furcsán ismerősnek tűnt, pedig tudtam, hogy még soha életemben nem láttam.

A többiek is megérkeztek, Teddy lépett be először, aki amint meglátott a földön, és észrevette a lógó cipőfűzőmet, harsány nevetésben tört ki. Anya elnéző mosollyal csóválta meg a fejét, Ratliffe jót kuncogott rajtam, még Harry szája szegletében is felfedeztem a mosolyt. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, miközben halk nyögések kíséretében felállok. A miniszter komolynak, sőt egyenesen sértettnek festett, amiért el merészeltem esni az irodájában. Ugyanis ez volt a miniszter irodája, csak körül kellett nézni, és egyből leesett az embernek. 

- Jó napot, Minerva! – lépett előrébb a parancsnok a nőhöz fordulva.

Minerva? Minerva! Hiszen ez McGalagony! 

- Jó napot, igazgatónő! – A kék hajú igyekezett komoly fejet vágni, de látszott rajta, hogy nehezére esik. Szóval ő örökölte meg Dumbledore – és Piton – posztját, mint akkori igazgatóhelyettes. 

A jelenlévők sorban kezet ráztak. Egy pillanat… Ő a Roxfort igazgatója?! Akkor…?

- Bizonyára tudja – fordult felém -, hogy miért van itt, de mindazonáltal nem árt, ha felvilágosítom. Ha minden igaz – fordult a kísérőim felé -, egy igen erős átok eddig ismeretlen okokból kifolyólag megakadályozta, hogy a varázsereje úgymond kitörjön, így ez idáig azt hittük, kvibliként született. – Egy pillanatra elhallgatott, mint aki nagyon gondolkodik valamin, majd folytatta: - Ezért van most jelen. Hogy bebizonyítsa, igenis van magában mágia. A miniszter úr korábban tájékoztatott, amíg ellátták, hogy egy átkot sikeresen hatástalanítottak önön. Így már csak a próba van hátra – fejezte be az igazgatónő. 

- Mármint… varázsolnom kell? – Nyeltem egyet. Csak ezt ne… El fogom rontani… Nem fog sikerülni…

Éreztem, ahogy a tenyerem izzadni kezd. Hajlamos vagyok bepánikolni bizonyos helyzetekben, ilyenkor akár minden kiröppenhet a fejemből egy pillanat alatt, vagy olyan is előfordult már, hogy nem tudtam beszélni, csak fél szavakat dadogtam. Legutóbb ilyen a nyolcadikos vizsgáimon volt, májusban. Na igen, év vesztes vagyok, hiszen tizenöt évesen fejeztem be a magyar rendszer szerinti általánost. Az iskolám a végzősöknek vizsgákat tart, de ettől nem függ az év végi jegy. Vagyis… Ha négyesre állsz és négyesre vizsgázol, négyes leszel. Ha hármasra, kettesre vagy egyesre, akkor hármas leszel, ha ötösre, akkor ötös. Tehát csak egy-egy jegyet ronthat vagy javíthat, többet nem. Nem volt valami nagy jelentősége – ekkor már megvolt, melyik gimnáziumba vesznek fel, ott kezdtem volna szeptemberben.

A lényeg az, hogy történelem szóbeli előtt annyira bestresszeltem, hogy nemhogy egyetlenegy évszám sem jutott az eszembe, hanem angolul kezdtem el hablatyolni az időjárásról a német-szakos tanárnak! Végül adott öt perc szünetet, az alatt lenyugodtam, de akkor is maradandó pillanat volt. 

Amikor visszarángattam magam a valóságba, épp a hallhatatlan beszélt. 

- Azt javaslom – emelte fel a hangját -, hogy a lány az édesanyja pálcáját próbálja ki, hisz vér szerint ő áll hozzá a legközelebb, evégett a pálca is inkább elfogadja, mint egy vadidegen fadarab.

Mindenki egyetértett, ezért anya a zsebébe nyúlt, és odaadta nekem a varázspálcáját. Különös érzés volt egy ennyire mágikus dolgot a kezemben tartani, de mindenképpen fantasztikus. Eddig nem piszkáltam a pálcáját. 

- Mit csináljak? – kérdeztem végül kiszáradó szájjal.

- Intsen vele – javasolta McGalagony. – Meglátjuk, mi fog történni.

Összeszoruló szívvel felemeltem. Mi lesz, ha semmi nem történik? Mi lesz, ha valamit elrontok? Mi lesz, ha kiderül, mégis kvibli vagyok? Mi lesz, ha… - Magamba fojtottam a kérdéseket, és behunytam a szememet. Nyugalom. Minden rendben lesz. Magam elé képzeltem az éjszakai égboltot – látványtól mindig megborzongtam, de valahogy megnyugtatott. Imádtam. Ahogy a természetet is. A csendes erdőket, a madárhangot, a szellőt, a barlangokat, az állatokat, a növényeket, a tavasz illatát…

Suhintottam, majd mintha valami bizsergést éreztem volna az ujjaimban. Nem hallottam mást, csak a tulajdon szívem dobogását, az irodában síri csend uralkodott. Kinyitottam a szemem. Mi történt…? 

A kezemben lévő pálcából lágyan hullottak a földre a zöld falevelek, a természet selymes illatát hozva magukkal…

Második fejezet - Újra otthon

Íme a második fejezet. Az elsővel ellentétben ezt egy kicsit módosítottam (mind a szereplőn, mind egy-egy leíráson, de a cselekményre ezek nincsenek hatással), hátha így jobb lesz, illetve igyekeztem kijavítani az esetlegesen felmerülő stilisztikai és ha nem is helyesírási, de olyasmi hibákat is. Remélem, tetszeni fog. Jó olvasást!

Lilyanah Potter

   ___________________________________

Kezemből kiesett a levél, mikor a földre rogytam. Párat fordult a levegőben, ahogy a szellő játékosan belekapott, majd puhán landolt mellettem a fűben. Ismét a bélyegzésre néztem.

Sápadt voltam. Egyre csak a borítékot bámultam. Azonban valami szöget ütött a fejembe…

Lassan felálltam, felemeltem a papírt, és az öklömbe szorítottam, némileg meggyűrve azt. Ez egy mese, egy kitaláció, eszembe sem jutott - vagyis szerettem volna ezt hinni -, hogy úgy igazi lenne, de akkortájt, mikor elkészültek a filmek, a filmstúdió árult ilyen és ehhez hasonló, megvásárolható leveleket, amikből mára egy sem maradt. Egy álom lett volna, ha hozzájuthatok egyhez.

- Melyik féreg küldte nekem? – szegeztem anyának a kérdést, a fogaim közt szűrve a szavakat.

- Tessék? Nem… - Láthatóan meghökkent.

- Nagyon is tudod, mire célzok – sziszegtem. – Valamelyik osztálytársam volt, igaz? Kihasználják a hiszékenységemet, hogy gúnyt űzzenek belőlem azok a… - Szemeim szikrákat hánytak a dühtől.

Ennél a pontnál azonban anyát is elkapta a pulykaméreg.

- Kisasszony, hogy beszélhetsz ilyen hangnemben?! – emelte fel a hangját. Bezzeg neki szabad…

- Ha nem továbbítanál ilyen hülyeségeket, akkor talán…

- Ha nem nyugszol le, nem tudom megmagyarázni…! - vágott a szavamba, de én sem voltam rest, hozzávágtam a küldeményt és felcsörtettem a szobámba.

Hogyan is dőlhettem be? Hacsak egy fél pillanat erejéig is, de akkor elhittem, hogy tényleg igaz lehet ez. Nem is amiatt akadtam ki, hogy nem kaptam egy olyan eredeti levelet évekkel ezelőttről, amit a fránya muglik nyomtattak, hanem a lehetőség miatt, hogy talán mégis... Hogy az az egész tényleg létezik, hogy igaz a történet… De nem, és fájt felébredni. Tudom, botorság, hisz lassan tizenhat éves leszek, de szeretném hinni, hogy nem puszta kitaláció. Pedig az. Egy ötlet, mely J. K. Rowling fejéből pattant ki, egy vonatúton. Fikció. Valótlan. Mese.

Ledobtam magam az ágyamra, és könnyeimmel küszködve leemeltem a polcról a Bölcsek kövét. Ez nagy szó, hisz elég ritkán sírok. A fájdalmat inkább magamba fojtom. Ilyenkor reggel felkelek, és a tükörbe nézek. Elmosolyodom. De a másomon ez csak fintorként látszik. Nagy levegőt veszek, majd kilépek az ajtón. Álarc be. Ha feltettem, a büdös életben nem fog tudni leolvasni az arcomról senki semmilyen valós érzelmet, amíg én úgy nem döntök.

Meggondoltam magam. Az asztalomról a zsebembe süllyesztettem a mobilom és a fülesem, tollat, ceruzát, radírt, kezembe fogtam a vázlatfüzetemet, és kinyitottam az ablakomat. Volt egy ilyen kis, egyméteres erkély-szerű valamim, annak a korlátjára felálltam, és rutinosan felkapaszkodtam a tetőre. Sokat szoktam itt lenni. A közepén leültem, a fülhallgatót a fülembe dugtam és bekapcsoltam a telefonomon a zenét. Ez mindig segített. Imádom a zenét, hallgatni is, csinálni is, bár nem éppen ugyanazt a műfajt. Ha lehet ilyet mondani, zenei tekintetben mindenevő vagyok. A leglassabb, leglágyabb zenétől kezdve meghallgatom az olyanokat is, amikben tengernyi szöveg van, de csak hörgést lehet észlelni. Jöhet bármi, legyen pop, rock, metál, dubstep, electro, hiphop, rap… Persze, van olyan, amit nem szeretek, vagy kevésbé kedvelek, de ez nem műfajtól, hanem magától a számtól függ. Viszont játszani... Kiskorom óta hegedülök. Az a csodaszép dallam, melyet elő lehet varázsolni a fatestből... Leírhatatlan. Ott állni, egyenes tartással, kezemben a hangszer, a vonó mintha a karom hosszabbítása volna. Lehunyom a szemem és elkezdem. Eggyé válok a hegedűmmel, érzem a rezgéseit, átjárja a testemet a gyönyör, és nincs az a hang, ami kifoghatna rajtam. Egy álom. 

Ha már itt tartunk, énekelni is szeretek - csak nem tudok. Ha rákezdek, csak elrontom az összképet. Az a csoda, ha a tengernyi hamis hang között találni egy-egy tisztát, és ezt minden körülöttem élő hevesen bizonygatja is.

Az ölembe fektettem a füzetemet, és rajzolni kezdtem. A nyári szellő a hajamba kapott, simogatta az arcomat és semmi másra nem figyeltem, csak az érzésre, ami átjárt. Nem tudtam, mit csinálok, nem láttam át, csak a vonalakra, és azok ívére koncentráltam., nem törődtem semmi mással.

Arra figyeltem fel, hogy fázom. Kezdett hűvös lenni, a Nap is lement már, alig láttam valamit. Óvatosan visszamásztam a szobámba, besötétítettem, majd villanyt kapcsoltam. Csodálkozva néztem a papírra, vagyis a művemre. Egy arc volt rajta. Harryé, minden egyes részlete pontosan úgy festett, mint a képzeletemben élő fiúé. Elmosolyodtam. Ha valamit, embert sosem tudtam rajzolni, sőt, igazából semmit sem fejből, embert meg pláne, még másolni sem. Mást igen, de... Az sem valami fantasztikusan. Viszont, ha elkapott az a leírhatatlan érzés, amire szükségem volt, akkor tudtam. Általában a velem szemben lévő tájat, ugyanis az az, ami úgy igazán ment. De ha nem volt meg az érzés, a négy éves szomszédom is lekörözött.

 És még soha sem sikerült ilyen arcot rajzolnom.

Anya lépett be az ajtómon. A hangra összerezzentem, és összevontam a szemöldököm. Leült az ágyamra, de én állva maradtam. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg megszólal. Most nem én fogok kezdeni.

Sóhajtott egy nagyot. Egyfajta kettősség tükröződött rajta. Fáradt volt, és gondterhelt, de valahogy mintha jó kedve lett volna, hiszen mosolygott. Nem, nem műmosoly virított arcán, hanem igazi.

- Csak bontsd ki… Kérlek, és olvasd el. Bízz bennem – tolta elém a kissé gyűrött levelet.

A szemébe néztem. A szeme… Zöld volt, de mint a legszebb pázsit. Úgy csillogott, mintha ezernyi kristályból állna, az övénél gyönyörűbbet még aligha láttam. Tudtam, hogy ez a szem sosem tudna hazudni nekem…

Sóhajtottam egy nagyot, a szám kiszáradt. A szívem is szaporábban kezdett verni, a torkomban pedig gombóc nőtt. Mi lehet ez? Óvatosan feltörtem a pecsétet – már amennyire ezt a műveletet végre lehet hajtani így -, és lassú mozdulatokkal bontogatni kezdtem.

Kedves la Belle kisasszony!

Értesüléseink alapján hivatalos tárgyalásra kell Önt beidéznem, melyre július 27-én, tizenegy órakor kerül sor. Kérem, a fenti időpontban pontosan jelenjen meg a Mágiaügyi Minisztériumban, hogy ügyének végére járhassunk, és bebizonyosodjon az igazság. Addig is minden jót kívánunk!

Szívélyes üdvözlettel, 

Elizabeth Smith

Varázshasználati Főosztály

Elkerekedett szemekkel néztem a papírra. Ez most mi a fenét jelentsen?! Gondolom, anya látta értetlenkedő tekintetemet, és elkezdett magyarázni.

- Igen, kislányom, ha nem is tudod, de el kell hinned. Ez igazi, minden, tényleg létezik az a világ, az iskola. Minden – kezdte halkan, szelíd mosollyal az arcán.

- De… ez nem csak egy könyv? Mese! – ellenkeztem.

- A könyvek le vannak védve egy bűbájjal, hogy ezt higgyék azok, akik nem lehetnek a részesei.

- Akkor te..? Vagy… Te is..? – tátottam el a számat. Nem lehet igaz. 

- Igen – bólintott halvány mosollyal, majd komolyságot erőltetett magára. Hitetlenkedő arcomat látva hozzátette. - Megmutassam?

Aprót bólintottam. Még mindig nem sikerült elhinnem, hisz ezt hogyan is lehetne? Majdhogynem lehetetlen feladat lenne.

- Akkor figyelj… - Előhúzott a zsebéből egy hosszú, vékony, gyönyörűen megmunkált, vésetekkel díszített fadarabot. Egy pálcát, de nem olyat, mint amiket a filmekben láthat az ember. Volt valami különös aurája, valami, amitől úgy festett, mintha élne, lélegezne.

- Na ne… - akadt el a szavam. - Nem lehet… Képtelenség.

- Na de. – Elmosolyodott a reakciómon. – Még mindig nem hiszed? Lumos - intett a pálcájával, aminek hegyén apró láng gyulladt.

Ugrottam egyet, majd megpróbáltam felkaparni az államat a padlóról – hiába. Végül remegő hangon szólaltam meg:

- Asszem, kénytelen vagyok… - préseltem ki magamból, egy cseppnyi hitetlenkedéssel a hangomban. – De még mindig nem értem. Mi ez a levél?

- Ez hosszú történet… De akkor kezdem az elején. Tudod, én is a Roxfortba jártam, ott ismerkedtem meg apáddal. Én hollóhátas voltam, ő mardekáros. Elvégeztük az iskolát, pár év múlva pedig jöttél te. Apádat aznap este láttam utoljára. Ő kérte, hogy az én vezetéknevemet kapd, mert az szebb. Nem értettem, mit akart ezzel, de belementem. Aztán minden nyom nélkül eltűnt. Kerestem, kutattam, de semmit nem találtam, mintha a föld nyelte volna el. Amikor nagyobb lettél, annyira, hogy a nagyszüleidnél hagyhattalak téged, visszamentem dolgozni. Visszavettek a kis kviddicscsapatba, de alig egy év múlva feloszlott. Új munka után kellett néznem. Elvégeztem az aurorképzőt és fel is vettek. Szerettem ott lenni. Aztán tizenegy éves lettél, de semmi leveled nem jött azon a nyáron. Nem tudtam elhinni. Elmentem a Roxfortba, de a Nagy Nyilvántartókönyvben sem szerepelt a neved. Azt hittem, sőt, biztos voltam benne, hogy kvibli vagy. Nagy nehezen elintéztem, hogy áthelyezzenek Magyarországra dolgozni, és ideköltöztünk – sóhajtott. Nagy levegőt vett, és nem hagyta, hogy félbeszakítsam, folytatta is. - Aztán a múlt héten… A konyhában… Le akartad tenni a poharadat, de eltévesztetted, és a levegőbe raktad, de a pohár nem esett le. – Ennél a pontnál az állam megint valahol a földön köthetett ki. – Tudtam, hogy valami nem stimmel, ez után nyomoztam. Igen, bevallom, igazad volt, nem túlóráztam – adta meg magát. – Elértem, hogy behívjanak egy „meghallgatásra”…

Nem igazán találtam szavakat. Végül kiböktem az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Úgy tudtam, apa meghalt…

- Sajnálom. Úgy gondoltam, neked így lesz a legjobb. Tényleg meghalt, csak születésed után. Háború volt régebben és apád nemet mondott nekik. Nem sikerült minden halálfalót elfogni. Csak erre tudok gondolni... – sóhajtott. Látszott, hogy nehezére esik erről beszélni, ezért inkább nem firtattam tovább a dolgot; szívem fájdalmasan facsarodott össze a gondolatra.

- Ez… ez biztos? Ez az egész… – haboztam. Nem akartam felesleges ábrándokkal hitegetni magam.

- Holt biztos.

- Akkor mire várunk még? Pakoljunk! – ugrottam fel, mire anya elnevette magát.

- Látod, ezt már szeretem – vigyorgott, és magára hagyott engem a csomagolással és a gondolataimmal.

*~°~*

Egész éjjel csak pakoltam, rendezgettem, szelektáltam, szemhunyásnyit sem aludtam. Nappal anyának segítettem a ház többi részével, ebédre is csak egy szendvicset burkoltam be gyorsan, vacsorára azonban pörkölt volt, úgy vetettem rá magam, mint aki egy hete nem evett. A desszert valamilyen diós süti volt, jó vastagon megszórva porcukorral. Annyira fáradt voltam, szerintem elaludtam. Arra keltem, hogy anya ébresztgetett. Felemeltem a fejemet és szembetaláltam magamat önmagammal. Pontosabban a tükörképemmel – a fehér, porcukros tükörképemmel. Belefejeltem a sütibe, tudatosult bennem nevetve. Este azzal a tudattal feküdtem le, hogy reggel korán kelünk, de ez most kivételesen nem zavarta örök hétalvó énemet, mert tudtam azt, amit. Mert hazamegyünk.

Hajnalban befejeztük a pakolást, és tízkor már a repülőn is ültünk. Kellemes út volt, de minden fáradtságom ellenére sem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni. Amint megpillantottam Angliát alattunk, összeszorult a szívem. Majd’ négy éve, hogy nem láttam, és most éppen felé repültünk, ráadásul nem szimplán nyaralni, hanem lakni mentünk vissza. Leírhatatlan érzés volt.

Két és fél óra múlva már javában a taxiban ültünk. Csak úgy ittam magamba az ismerős utcák képét, a forgatagok hangját, és mindent, amihez az úton szerencsém volt. Anya megkérte a taxist, hogy egy kis városnézést is iktasson be, mielőtt a házhoz indultunk. A London Eye valami csodás volt, a Big Ben pedig fenségesen meredt az ég felé - és én mindre rácsodálkoztam, pedig valamikor régen mindennapi jelenségnek számítottak nekem. Megfogadtam, hogy amint tehetem, éjszaka is körbenézek. Az évek során elhomályosodtak, megszürkültek az emlékeim, így olyan volt a visszatérés, a viszontlátás, mintha ennyi év után nyertem volna vissza a szemem világát.

Egyik ámulatból a másikba estem, ahogy otthonunkhoz közeledve felismertem egy-egy boltot, vagy eszembe jutott egy halovány emlék a postáról.

Egyszerűen képtelen lennék pontosan szavakba önteni azt, amit akkor éreztem. Hangulatom akkor hágott a tetőfokára, amikor már csak egy utcányira voltunk házunktól. Megkértem a taxist, hogy álljon meg egy pillanatra, és kiszálltam. Szerettem volna gyalog megtenni azt a pár száz métert, ami még elválasztott gyermekkorom világától. Mélyet szippantottam a hűs szellőből – noha nyár volt, itt, Anglia ezen részén csak ritkán volt hőség, nagyjából két-három hétig és akkor sem olyan volt, mint amihez az elmúlt négy évben kénytelen voltam hozzá szokni Magyarországon. A nyár hátralévő idejében inkább tavaszias idő honolt a város e szegletében, de persze csak akkor, ha szerencsénk volt és éppen nem szakadt az eső. Kezemet rövidnadrágom zsebébe süllyesztettem és lassan ballagva indultam el a járdán, hosszú, vörös hajamba bele-belekapott a hűvös szél, ahogy a házak között sétáltam. Felismertem egykori barátnőmék házát, akik kilenc éves koromban elköltöztek a környékről. A szikrázó kék égen madarak egy csapata húzott át, hangosan csivitelve. De minden véget ér egyszer, még ez az idilli állapot is: a kellemes nyugodtságot kutyaugatás szakította félbe. Azonnal felkaptam a fejem, valahogy olyan ismerősnek tűnt. Még egyet vakkantott, én pedig futásnak eredtem a hang felé. Úgy három ház múlva el is értem a forrását, és a kerítéshez guggoltam.

- Foltos? – kerekedett el a szemem.

Egy keverék kutya állt a kerítés túloldalán, érkezésemre azonnal víg csaholásba kezdett és boldogan vakkantgatott.

- Foltos! Hogy vagy, kislány? – Benyúltam két vas között, mire ő barátságosan megnyalogatta a kezemet: felismert.

Kis termetű, fehér alapon fekete foltos kutyus volt. Azt hiszem, egy éves lehetett, mikor Magyarországra mentünk, így most már hatodik évében kellett járnia. Kora ellenére fiatalosan viselkedett, a hátára vetette magát, jelezve, hogy ennyi év után kijár neki egy kis hasvakargatás. Mosolyogva tettem eleget kívánságának, majd miután alaposan összeborzoltam szőrét, felálltam, és folytattam utamat.

Befordultam a sarkon, majd megint, és mélyet szippantottam a levegőből, mályva és viola illata terjengett benne. Nagy levegőt véve folytattam utamat az utca közepe felé, majd mikor megpillantottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és esküdni mertem volna, hogy pár másodpercig lélegezni sem tudtam.

Futásnak eredte és csak a kapu előtt torpantam meg ismét. Ha valami, ez biztosan nem változott. A ház pontosan olyan volt, mint ahogyan az emlékezetemben is élt. Borostyán futott a ház szélein, aminek kellemes, sárgás színe volt. Az épület maga kétemeletes volt - igen, igen, régen jóval többen éltek itt még előttünk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy úgy néz ki, mintha egy percre sem hagytuk volna itt, de ez érdekelt akkor a legkevésbé. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, és beléptem a házba. A nappaliban is körülnéztem, végigfuttattam ujjaimat az ismerős polcokon, a fal mélyedésein, a képkereteken. Meg kellett magamban állapítanom, hogy rengeteg minden itt maradt még anno.

A teraszajtó felé vettem az irányt és kibaktattam az udvarra. Nem volt túl nagy, de nekem így tetszett. Mint valami dzsungel – állapítottam meg magamban mosolyogva. – Épp, ahogy emlékeztem. Nagy, sűrű ágazatú növények nőttek a keskeny, kövekkel kirakott ösvény két oldalán. A baloldalon szétnyitottam két ágat, és beléptem a zöld közé, a helyemre. Nem volt nagy, épp, csak egy kis zug, de én így szerettem. Közepén volt egy hinta, éppen úgy, hogy alig vertem be a lábam, ha jobban elrugaszkodtam - persze, mikor kisebb voltam, még el sem értem addig. Ha lefeküdtem a földre, tökéletes kilátásom volt a gyönyörű égre. Itt mindig hűvös volt és kellemesen zizegtek körülöttem a levelek. Beültem a hintába: elég nagy volt, hisz nem valami kisgyerekeknek készülő vacak, hanem normális méretű volt. Halkan megnyikordult, és feljegyeztem magamnak, hogy meg kell majd olajozni. Nem hajtottam magam nagyon magasra, de most így volt kedvem. Behunytam a szemem, és lassan kezdtem tényleg elfogadni a tényt: itthon vagyok.

*~°~*

Másnap reggel az ágyamban ébredtem, a szobámban. Nem akartam kinyitni a szemem, hisz tudtam, hogy elszállna a varázslatos álom, amiben részen volt, de végül muszáj volt megtennem. Úgy pattantam fel, mintha legalábbis egy ágyút sütöttek volna el mellettem. Nem álmodtam, tényleg itt vagyok. Nem emlékeztem, hogy kerültem a szobámba, arra meg pláne nem, mikor aludtam el, de ez ebben a pillanatban teljesen hidegen hagyott. Ahogy ott ültem, a régi szobámban, a Nap betűzött a régi ablakomon és a régi padlóra ért a lábam, végre valahára tényleg elhittem. Egy könnycsepp tűnt fel a szemem sarkában, majd végigcsordult az arcomon. Nem töröltem le, noha utáltam sírni, de ez most nem olyan könny volt. A meghatottság, a boldogság örömkönnye, erről az arcomon megjelenő, és lassanként méteresre nagyobbodó vigyor  is árulkodott. Hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól magam. Még a szemem, az őszinte szemem, a lelkem tükre is nevetett. Rólam elmondható volt, hogy fantasztikusan, akár egy pillanat alatt el tudok tüntetni minden érzelmet az arcomról, de aki igazán ismert, az mindig kiolvashatta a szememből az igazat. Jó ideje nem volt rá példa, hogy a szemem is olyan istenigazából mosolygott volna.

A sporttáskámból kikaptam a legfeljebb eső ruhadarabjaimat, és magamra rángattam őket. Egy fehér szoknya volt, kék tintapacákkal, és egy ujjatlan felső. Végignéztem magamon, és vállat vontam: nem igazán érdekelt, mi van rajtam, most teljességgel hidegen hagyott, még úgy is, hogy utáltam a szoknyákat. Lesiettem a konyhába, és magamhoz vettem egy banánt. Rábámultam a kezemben lévő gyümölcsre és felnevettem a választásomon, majd egy vállrándítás kíséretében kimentem az udvarra, hogy elfogyasszam a reggelim. Úgy véltem, anya még alszik, ezért nem akartam zajongani, így lefeküdtem a hűvösbe, és nekiláttam a falatozásnak. Ha valamit nem lehet elmondani rólam, az az volt, hogy keveset ettem. Igenis sokat ettem, csak ez alkatomból kifolyólag nem látszott meg. Volt, hogy kétszer is repetáztam egy-egy vacsora alkalmával. Anya sosem értette, hova tüntetem azt a  temérdek mennyiségű ételt; ilyenkor megegyeztünk, hogy biztosan a kutya eszi meg, noha nem is volt kutyánk, majd folytattam az evést.

Már kilenc óra lehetett, mire meghallottam anya motozását, így mosolyogva feltápászkodtam és elindultam befelé. A konyha mellé lopóztam, és megálltam, majd megvártam a megfelelő pillanatot, és…

- VÁÁÁ – vetettem magam anyára, mire ő felsikkantott. Vigyorogva hátráltam egy lépést, nehogy utolérjen az éppen kezében tartott tálcával.

- A szívbajt hoztad rám! Hihetetlen… Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek! – dohogott, de azért egy mosoly bujkált a szája szegletében.

- Bocsánat, nem akartam! – feleltem a megbánás legkisebb jele nélkül, mire megforgatta a szemét. – Jó-jó, már itt sem vagyok! – nevetve indultam el a szobámba.

*~°~*

A következő három nap pakolással telt. Időnként tettem egy-egy sétát a környéken, de ezek nem voltak valami hosszú életűek. Aztán a harmadik nap este anya bejött a szobámba, nem mintha eddig nem lépte volna át a küszöbömön, de ezúttal kifejezetten látszott rajta, hogy nem pakolási céllal keresett meg.

- Tudod, hányadika van ma? – kérdezte meg, mintegy mellékesen, amikor tudtam, hogy egyáltalán nem az.

- Öhm… - ráncoltam a homlokom. – Őszintén? Nem.

- Huszonhatodika – nézett a szemembe.

- Tényleg! – csaptam a homlokomra. – Hogy felejthettem el… Holnap lesz a meghallgatás. – A mondat végére elcsuklott a hangom. Ha ez igaz, akkor… A legjobb formámat kell hoznom. Nem akarok csalódást okozni anyának – gondoltam, ahogy a zöld szempárba néztem.

Mondanom sem kell, rémesen aludtam. A holnapi nap gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom. Amikor hajnali három óra táján sikerült elaludni, még az álmom sem volt nyugodt, sőt, különösen bizarr volt, meg kell hagyni. Nem sokra emlékszem belőle, de az határozottan rémlik, hogy egy sötét teremben állok, körülöttem, magas padokon ezer meg ezer arctalan ember…

Hajnali ötkor riadtam fel, jeges verejtékben fürödve. Mivel nem sikerült visszaaludnom, úgy döntöttem, hogy elkezdek készülődni, ezért kikászálódtam az ágyamból és a szekrényemhez léptem. Kerestem egy fehér blúzt és egy ép farmert, majd lebattyogtam a földszintre. Szépen kivasaltam, hogy ne legyen gyűrött, majd miután magamra kaptam a ruhákat, beszabadultam a fürdőszobába. Muszáj volt kezdenem valamit a loboncommal. Ha egyenes lett volna, vagy loknis (arról nem is beszélve, hogy szebb), nem kellett volna törődnöm vele, de nem mehetek szénaboglyaként egy meghallgatásra. Nem volt göndör, inkább hullámosnak, ha lehetett nevezni, de igazából egy kiállhatatlan kis görcs volt, ami úgy állt, ahogy éppen kedve szottyant, általában tincsenként más irányba és más formában. Végül lófarokba fogtam, de nagyon zavart, így kiszabadítottam néhány tincset, hogy azért ne legyen annyira… annyira szabályos, ha lehet ilyet mondani.

A konyhába menve elhatároztam, hogy csinálok reggelit, egy kis pirítóst készítettem, majd facsartam narancslevet. Hiába, így sokkal finomabb, mint amiket a boltban lehet kapni. Anya nagyjából hét órakor jöhetett le, de már nem voltam bent, a reggelijét az asztalra tettem, én pedig kiültem a kertbe. Kellemes, hűvös idő volt, a Nap sugarainak még nem sikerült áttörniük a felhők fátylán. Arra figyeltem fel, hogy anya kijött, és leült mellém.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.

- Igen, persze – feleltem gyorsan. – Csak…

- Izgulsz – fejezte be helyettem. Bólintottam.

- Nem lesz semmi baj… - Hangja kedves volt, miközben végigsimított az arcomon. – Gyere, menjünk be!

Így, utólag az útra már nem igazán emlékszem, merre mentünk. Buszoztunk, metróztunk, gyalogoltunk… Negyed tizenegy volt, mikor befordultunk egy elhagyatottabb részre, a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, mikor megláttam. Szinte teljesen úgy nézett ki, mint ahogy a könyvben leírták! Ott voltak a graffitik a falakon, a betört ablakok, az irodaházak, amik felújításra váltak, a kocsma és a… a telefonfülke. Biztos vagyok benne, mágia következménye, hogy így megmaradt. Kinyitottam a fülke ajtaját, ami megnyikordult, és mindketten beléptünk, majd bezártuk az ajtót, mire anya felemelte a kagylót, és tárcsázott: 6-2-4-4-2.

Mikor a tárca csikorogva visszafordult a helyére, egy kellemes, női hang szólalt meg – nem lehetett tudni, hogy készülékből, vagy a telefonfülkéből szól.

- Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és telefonszámát.

- Charlotte la Belle vagyok, auror. Velem van Lieselotte la Belle, aki meghallgatásra idéztek be. – Látszott rajta, hogy nem most használta először ezt a bejáratot, sőt, mondhatni rutinos, gépies hangon mozgott és darálta az adatokat.

- Köszönöm – jött a felelet. – Kérem, vegye el a kitűzőt, és erősítse a talárjára. A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál.

Zörgés hallatszott, majd anya kivette a pénzvisszaadó lyukból a kitűzőt, és a kezembe nyomta. Lieselotte la Belle, meghallgatás - tudatta a felirat. Feltűztem a blúzomra. Ekkor tudatosult bennem, hogy a szavak pontosan ugyanazok voltak, melyeket a Főnix Rendjében is olvastam.

Azonban nem maradt több időm elmélkedni ezen, a talaj – vagyis a fülke – megremegett a lábam alatt, és lassan elnyelt minket a föld…