Na, egy kis frissítő (és mindenek felett tikkasztó) családi nyaralás után a jó öreg Balkán-félszigetre, ismét jelentkezem, mégpedig a negyedik, javított fejezettel, amihez ezúton is jó olvasást kívánok!
___________________________________
A kezemben lévő pálcából lágyan hullottak a földre a zöld falevelek, a természet selymes illatát hozva magukkal…
A levelek nem voltak se kifejezetten szépek, se nagyok, sőt alig hét darab, ha hullott, de ez engem kicsi sem érdekelt. Hát sikerült. Varázsoltam. Minden igaz volt. Az utolsó szóig igaz volt minden, amit hallottam, az eddigi életem volt hazugság, egy álom, amiből csak most sikerült felébrednem. Felébredtem, s úgy éreztem, jobban élek, mint valaha, mintha csak most töltődött volna meg igazán oxigénnel a tüdőm. Boszorkány vagyok.
Eddig megigézve bámultam a pálcát, most néztem csak körbe a helyiségben. Anya szemében a meghatottság könnyeit láttam csillogni, a többiek mind mosolyogtak, Teddy még fel is tartotta a hüvelykujját, mikor odanéztem, azonban három ember komor maradt: a miniszter, aki úgy nézett ki, mintha citromba harapott volna; Harry, aki a padlót bámulta a gondolataiba merülve; és McGalagony, aki elszántan kereste az aurorparancsnok tekintetét mindaddig, míg észre nem vette, hogy figyelem. Ahogy rám emelte a tekintetét, elmosolyodott, és egy sárgás pergamenborítékot nyújtott át nekem.
Remegett a kezem, ahogy átvettem. Ezután ácsingózik minden egyes Potterhead a világon, egy ilyen után, mely kulcs egy új és jobb élet kapujához. És én megkaptam.
Óvatosan nyitottam ki, nehogy csak egy kicsit is megsérüljön, majd kivettem belőle a papírt, és széthajtottam. Csak úgy ittam a sorokat, melyek majdnem teljesen ugyanúgy hangzottak, mint a Bölcsek kövében.
ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Igazgató: Minerva McGalagony (Merlin-díjas, Bűbáj-rend aranyfok., Varázslók Nemzetközi Szövetsége Tag)
Tisztelt la Belle kisasszony!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját.
A tanév szeptember 1-jén kezdődik.
Tisztelettel:
Minerv McGalagony
igazgatónő
Egy pillanatra elfutották a szememet az örömkönnyek, de gyorsan vissza is pislogtam őket, hisz nem állt szándékomban ennyi ember előtt sírni. Majd otthon…
- Mivel ön a tavalyi év decemberében betöltötte tizenötödik életévét, így idén az ötödéveseinkkel együtt kezdi meg tanulmányait. Mivel ez a Rendes Bűbájos Fokozat éve, így készen kell állnia. Augusztus végén meglátogatom majd, és felmérem az addig megszerzett tudását. Ha úgy értékelem, készen áll, szeptember elsején megkezdheti az ötödik évfolyamot; ha nem, a képességei szerint fogunk dönteni a továbbiakban. Mindazonáltal, íme egy lista a kötelező és választható tantárgyakról, kérem, töltse ki, hogy a szükséges felszerelések listáját megkaphassa. – Azzal átnyújtott egy pergament és egy pennát, valamint elém tolt egy üveg tintát.
A papírt kiterítettem az asztalra, hogy jobban szemügyre vehessem.
Kötelező tantárgyak
• Asztronómia
• Átváltoztatástan
• Bűbájtan
• Bájitaltan
• Gyógynövénytan
• Mágiatörténet
• Repülésoktatás (az elsőévesek számára)
• Sötét Varázslatok Kivédése
Választható tantárgyak
• Jóslástan
• Mugliismeretek
• Legendás Lények Gondozása
• Ősi Rúnák
• Számmisztika
• Gyógyítói ismeretek
• Mágikus jogismeret
Az utolsó kettő cseppet sem rémlett, így gondoltam, új tantárgyak lehetnek. Egy pillanatnyi gondolkodás nélkül karikáztam be a Gyógyítói ismeretek órát – amilyen szerencsétlen vagyok, szükségem lesz rá; viszont jóslástant, a mugliismeretet és a Mágikus jogismeretet azonnal kizártam. Sosem érdekeltek a „jövő rezdülései”, se a konzervdoboz kinyitásának titka, sőt, a koboldok szaporodási jogai sem. Egy kis tétovázás után az LLG-t is bejelöltem, hisz mindig is imádtam az állatokat. Számmisztika… Na jó – gondoltam. Furcsa módon az egyik kedvenc tantárgyam a matematika volt, milyen jó lehet a számokat a varázslatokkal keverni. Már csak a rúnaismeret maradt… Inkább hagyjuk. Nem tudnám megjegyezni a szavakat, folyton összekeverném őket, ebben biztos vagyok. Akkor három plusz óra.
Visszaadtam McGalagonynak a lapot, mire ő elővett öt másikat, párat koppintott a pálcájával a papirosokra, majd átnyújtotta őket nekem. A tankönyvek, felszerelések egytől ötödévig.
Valaki a vállamra tette a kezét – felnéztem, és anya boldogságtól sugárzó arcát pillantottam meg. Visszamosolyogtam rá.
- Azt hiszem, ideje mennünk… Biztos önöknek is sok dolga van még, és… - nézett a miniszterre, de az félbeszakította.
- Ne olyan sietősen! Mivel la Belle kisasszony eddig kvibliként volt számon tartva, nem szerepel a nyilvántartásban, és ezt bizony sürgősen orvosolni kell! – biccentett egyet a hallhatatlannak, mire az sietősen távozott, hogy tíz perc múlva egy köteg papírral térjen vissza. Volt, aki időközben egy köszönés kíséretében eltűnt az irodából, mint McGalagony és Harry is, akik bokros teendőikre hivatkoztak; illetve, mikor Max Fears lerakta a pergameneket, mindenki más is távozott, Teddy kivételével, akinek – mint az nem kerülte el a figyelmemet – Harry távoztában egy szigorú pillantással jelezte, hogy maradjon.
Egy bő félórányi papírmunka következett, amit nagyrészt anya végzett el, én pedig az egyik széken ültem, el-elbóbiskolva. Úgy tűnt, a metamorfmágus is hamarosan követi a példám, de tartotta magát – vajon miért kellett itt maradnia? Esetleg van valami köze az aurorparancsnok elgondolkodó arcához, vagy a pillantását kereső igazgatónőhöz? Azonban nem tudtam sokat gondolkodni ezen, ugyanis újfent elnyomott az álom.
Egyedül a végén ébresztettek fel, hogy néhány helyre odabiggyesszem az aláírásom, mivel nem csecsemőkorban lettem bejegyezve.
Anya távozni készült, és Ted is felállt, így én is követtem a példájukat.
- Minden jót, miniszter úr! – köszönt el anya, majd a másik is, és kitereltek az irodából, majd elindultunk visszafelé a kihalt folyosón. Olyan sok minden volt, amin gondolkoztam, hogy észre sem vettem, máris visszaértünk anya „irodájához”.
- Ted, ha kérdeznék, hol vagyok, mondd, hogy a jövő hétig még tart a szabadságom – fordult az átoktörő felé anya.
- Rendben – bólintott a másik, majd olyan fejet vágott, mint aki viaskodik magával, hogy mondjon-e valamit, vagy inkább ne tegye. Végül felém fordult.
- Sok sikert, Lieselotte! – Egy biztató mosolyt küldött nekem, majd eltűnt a paraván-rengetegben. Olyan érzésem volt, hogy valamiért a parancsnoki iroda felé vette az irányt, pedig nem is tudtam, az merre van.
- Gyere! – intett anya, aki egy perc után napirendre tért a dolog felett. Vagy tényleg nem tartja fontosnak, vagy csak jól álcázza magát – gondoltam.
Átvágtunk az emeleten, és a liftek felé indultunk, ahol most nem volt olyan szerencsénk, mint első alkalommal, az Átriumig nyomorognunk kellett, annyian voltak a felvonóban, ahonnan kilépve átvágtunk a csarnokon, és a kandallók felé vettük az irányt.
- Mit szólnál, ha a Hop-hálózattal mennénk haza? – vett elő mosolyogva a táskájából egy zacskót.
- Azta… - elkerekedett szemekkel bámultam a porra. – Naná! Mire várunk még? – lelkesedtem fel.
- Vegyél egy marékkal, szórd a lángokba, majd lépj bele, és mondd ki az úti célt: a la Belle kuckó! Rendben? Aztán nehogy eltéveszd a házszámot! – kacsintott nevetve.
Kissé lámpalázasan markoltam a varázsporba, majd a kandallóba szórtam, és sietősen beleálltam.
- A la Belle kuckóba! – adtam ki az utasítást, miközben megtelt hamuval a szám, de szerencsére csak utána kezdtem el fuldokolni.
Rázott a köhögés, minek következtében bevertem a fejemet valahova. A pörgés elviselhetetlenebb volt, mint képzeltem; kezdtem egyre jobban szédülni, miközben valami élesbe ütközött a könyököm, és felszisszentem. Húzd be a könyököd! - jutott eszembe a Weasley-család tanácsa. Éreztem, hogy a frissen összeforrasztott bordáimnak nem tesz jót az utazás, de már nem volt visszaút. Milyen messze vagyok még?!
Alighogy megfogalmazódott bennem a kérdés, éreztem, hogy megszűnik a forgás, én pedig kirepültem a kandallóból, háttal a nappalink padlójára érkezve.
- Hogy az a… - szitkozódtam. – Ezt még gyakorolnom kell, az tuti. – Nagy nehezen feltornáztam magam és arrébb léptem, épp abban a pillanatban, mikor anya is megérkezett – ő azonban talpra, amit egy mogorva pillantással jutalmaztam.
- Hogy ment? – tette fel a kérdést, mire a bal kezemet a jobb könyökömre, a jobb kezemet pedig a vérző homlokomra szorítottam.
- Szóval csak a formádat hoztad – nevetett fel, és előkapta a pálcáját, hogy begyógyítsa a sebeimet, majd eltűnt a fürdőszobába.
Abban a pillanatban az agyamat mintha gyorscsévélésre állították volna. A Minisztérium. A burok. Harry. Teddy. McGalagony. A levelek. A papírok. A levelem. Roxfort.
Egy külső szemlélő azt hihette volna, hogy megbolondultam, ugyanis hirtelen felsikítottam, és hangos kiáltásokat hallatva ugrálni kezdtem.
- Ez. Nem. Lehet. Igaz. Úristenem! Hát igaz! Létezik! Oh My Rowling! VÁÁÁ! – Ilyen és ezekhez hasonló értelmetlenségek hagyták el a számat, és az időközben visszatérő anyum nyakába vetettem magam.
A lendülettől hátraesett a kanapéra, és mindketten elterültünk rajta, majd hajszálpontosan egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés, én pedig magamhoz öleltem, miközben felszínre törtek a visszatartott örömkönnyeim.
Percekig így maradtunk, majd anya finoman arrébblökött, hogy felkelhessen.
- Hosszú napod volt, szerintem senki nem haragudna meg, ha lefeküdnél egy kicsit.
- De én nem akarok! – biggyesztettem le az ajkam.
- Szerintem meg akarsz! – mosolygott, és felterelt a szobámba.
- De nem vagyok álmos… - motyogtam, elnyomva magamban egy ásítást.
- De pihenni pihenhetsz – azzal becsukta az ajtóm, hogy ne hallatszanak be a lenti zajok.
Lefeküdtem az ágyamra, és a polcomra pillantottam. A kedvenc polcomra. A Harry Potter könyveim ugyanott voltak, mintha egy perc sem telt volna el reggel óta. Pedig olyan sok minden történt! Dolgok, melyek örökre megváltoztatták az életem.
Ezzel a gondolattal, szavaimat meghazudtolva álomba merültem. Abban a pillanatban nem is sejthettem, mennyire igazam van…
*~°~*
Hajnali hétkor dobott ki magából az álom (pedig már majdnem beleehettem a sütibe!), és csodálkozva vettem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el.
- Mi a fenéért ébredtem fel? – nyögtem, és az arcomhoz szorítottam a párnámat, hogy ne bántsa a csukott szemeimet a fény. Már éppen visszaaludtam volna, mikor szemeim kipattantak, és már ugrottam is fel – a lendület miatt pedig leestem az ágyról. Egy pillanat alatt megtelt az agyam információkkal, és egy másodperc alatt pergett le a szemeim előtt a tegnapi nap minden eseménye. Az esés miatt egy szisszenés kíséretében nyújtózkodtam egyet – anya ilyenkor a macskákhoz szokott hasonlítani. Jut eszembe!
- Anya! – kiáltottam fel, s már rohantam is a másik szobába.
Azonban még aludt. Csakhogy én ezt nem tűrhettem, a küszöbén megállva a gondolataimba merültem. Tekintetem az emeletet pásztázta, többször is átsiklott a fürdőszobán. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bementem az említett helyiségbe, felkaptam a földről az ott heverő vödröt és nagy nehezen töltöttem bele egy kis vizet – épp annyit, hogy ne nehéz, de elég legyen.
Ahogy visszamentem a szobámba, lehasaltam a földre, és benyúltam az ágy alá, hogy kitapogassam a kis rést, ami éppen akkora volt, hogy még sikerüljön felemelni a deszkát, de észrevenni már ne lehessen. Magamban szitkozódva, hogy tegnapelőtt vágtam le a körmöm, felemeltem a fadarabot, kirángattam egy dobozt, majd visszaillesztettem a helyére.
Három napja már, hogy észrevettem ezt a rejteket. Még kiskoromban tehettem oda, hisz vastag porréteg borította, benne pedig kislányos rajzaim és csecsebecséim voltak, de találtam benne valamit, ami még hasznos is lehet: egy köteg madzagot. Most vigyorogva szedtem ki azt, majd a dobozkát az ágyamra csúsztattam. Kibogoztam a kötelet, az egyik végét a vödör fülére kötöttem, majd kreálmányommal halkan beosontam anya szobájába, és a vízzel teli edényt felhelyeztem a polcra. Többször kipróbáltam, és úgy ítéltem meg, hogyha elborul, még pont a helyén marad. Ha nem, maximum elkapom, hisz fájdalmat nem (isten ments!), csak egy kis meglepetést szerettem volna anyának okozni. A madzag másik végét óvatosan a csuklójára csomóztam. Egy kicsit megbirizgáltam anya hátát, éppen annyira, hogy megforduljon. A tervem bevált, a másik oldalára gördült, a veder pedig megbillent, majd eldőlt, a benne lévő víz háromnegyedét anyára zúdítva, aki felkiáltott, és azonnal felült – igen ám, de én ezt nem számítottam bele, azzal a lendülettel ugyanis húzta magával a „víztartályomat” is, ami lebillent a polcról. Lassítva láttam a szemem előtt, ahogy lassan megpördül a levegőben, én pedig odaugrok, hogy elkapjam – a reflexeim nem hagytak cserben, még épp időben sikerült megállítanom, ezzel a mozdulatommal azonban sikeresen a saját nyakamba borítottam a maradék vizet.
Pár másodpercig csak bámultunk egymásra, egyedül a kinti kutyák ugatása és halk cseppek törték meg a csendet. Anyának a szemöldökéről és az orráról is csepegett a víz, de én sem nézhettem ki másként, ugyanis egy pillanat múlva egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Hajj, te lány, te… Egyszer még megfojtalak – csóválta meg a fejét, és magához ölelt.
Letettem a vödröt a földre, és kicsavartam a hajamból a vizet.
- Mondd csak… Mégis minek köszönhettem ezt a frappáns ébresztőt? – Kérdezte meg cinikusan, úgy nézve rám, mint aki tényleg nem érti, miről van szó. Hát lehet ezt nem érteni?!
- Anya, ezt te sem gondolhatod komolyan! – néztem rá rosszallóan, majd értetlen tekintetét látva egy sóhajtással elmagyaráztam neki. - Irány az Abszol út! Most azonnal! Egy percet sem veszíthetünk, minden másodperc értékes, ki szeretném használni a hátralévő időt a tanulásra! – Oké, most, hogy így belegondolok, ez kicsit sem hangzott nagyon stréberesen, semmi baj. Nem mintha érdekelt volna. Ez más, ez magic.
Felpattantam, és kirobogtam a fürdőszobába, ahol felkaptam egy törölközőt, hogy azzal töröljem meg a hajam. Kisvártatva anya is követett.
- Hagyd csak, majd én – mondta végtelen gyengédséggel, és elővette a pálcáját.
Jólesően felsóhajtottam, mikor a kellemes, langyos levegőt megéreztem a meztelen nyakamon és a fejbőrömön. Egy perc alatt teljesen meg is száradtam – jóval gyorsabban, mintha mugli módszerekkel csináltam volna. Imádom a mágiát…
A szobámba visszatérve szélesre tártam az ablakot, és hagytam, hadd melengesse az arcomat a nyári napsugár, ami nem mindennapos élmény volt itt, Nagy-Britannia ezen részén. Magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy türkizkék pólót. A pólón nem volt valami nagy kivágás, de ezt nem is sajnáltam, mindig is az a fiúsabb lány voltam, ráadásul nemhogy „hű-de-nagy”, de még átlagos méretű domborulataim sem igen voltak.
Lerobogtam a lépcsőn, az előszobában gyorsan felrángattam a fekete tornacipőmet. Egy pillanatra megakadt a szemem a felsőmhöz hasonló színű balerinacipőmön is, de szinte azonnal elvetettem most. Ez a „lányos cipőfajta” volt az egyetlen, amit én is szerettem. Kényelmes, és bármikor lerúghatom a lábamról, akár az út közepén is, és gyalogolhattam utána mezítláb. Nem, ilyenkor kicsit sem kaptam furcsa pillantásokat, tényleg nem.
A nappaliban felkaptam a pulóveremet – azért mégiscsak Londonban vagyunk! -, a derekamra kötöttem, majd a lépcsőhöz mentem.
- Jössz már? – kiáltottam fel az emeletre.
- De türelmetlen valaki! – jött a hasonló hangerejű felelet.
- Csodálkozol?
- Egy perc, és ott vagyok.
És tényleg, egy perc múlva már az ajtóban toporogtam, miközben ő a cipőjét vette.
- Jut eszembe, hogyan jutunk el a Foltozott Üstbe? – ráncoltam a homlokom.
- Hát, hop-porral már utaztál, arra gondoltam, most hoppanálhatnánk.
Az izgalomtól kiszáradt a torkom. Anya felállt, s felém nyújtotta a karját, amit enyhén remegő kézzel meg is fogtam, és felnéztem rá. Na jó, ez enyhe túlzás, mivel konkrétan egyforma magasságúak vagyunk, talán én még egy centivel magasabb is, csak az a különbség, hogy én folyton görnyedek, míg ő mindig kecsesen kihúzott háttal van.
- Kész vagy? – Becsuktam a szememet. – Indulás! – Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a karja ki akart volna csavarodni a kezemből, így jobban megszorítottam.
Az utazás leírhatatlan érzés volt, és nem azért, mert annyira nagyon tetszett. Tényleg, mintha egy szűk gumicsövön préseltek volna keresztül. Már épp kezdtem volna félni, hogy megfulladok, mikor a lábam hirtelen a kemény aszfaltnak ütközött, és levegő áramlott a tüdőmbe. A lendülettől megtántorodtam, de nagy nehezen sikerült visszanyernem az egyensúlyom.
- Jól vagy? – nézett rám anya. – Kutyául nézel ki…
Az igazat megvallva úgy is éreztem magam. Bambán bámultam rá, enyhén szédültem, majd megfordultam, és lehánytam a mellettem lévő falat.
- Oké, jól van, minden rendben… - Simogatta a hátamat, miközben remegve támaszkodtam. Kár volt abban az egy percben, míg anyára vártam, benyomnom azt a szelet bacont.
Kellett vagy két perc, mire teljesen magamhoz tértem. A tömegbe hoppanáltunk, de úgy látszik, pont emiatt nem tűnt fel senkinek sem a megjelenésünk.
- Dumbledore sosem téved… - szólaltam meg kissé rekedtesen. – Vagyis ritkán. Tényleg elhánytam magam az első hoppanálásom után.
Anya elmosolyodott.
- Odabent majd kapsz egy pohár vizet, gyere!
Körülnéztem – ha nem mondja, talán észre sem veszem a kis fogadót. Leginkább egy lepukkant, koszos kocsmára hasonlított kívülről, de mintha az emberek se látták volna. Muglik…
A kocsma tele volt varázslókkal és boszorkányokkal, sőt, egy-két fura figura is felbukkant itt-ott. A pulthoz lépve kicsit meglepődtem, mikor a várt fogatlan kocsmáros helyett egy harmincas éveiben járó fiatal nő fogadott. Aztán persze leesett a tantusz, hogy a nő nem más, mint Harryék egyik volt-hugrabugos évfolyamtársa, Hannah Abott; J. K. Rowling egy ízben nyilatkozta, hogy Hannah a nagybátyjától megörökli a fogadót.
Elkortyoltam a pohár vizet, amit a nő szinte azonnal átnyújtott, mikor meglátta a falfehér arcom – mikor anya elmondta, mi történt, együttérzően mosolyogva elárulta, hogy bizony ő is kidobta a taccsot, mikor először tett meg nagyobb utat az utazás e formájával.
Úgy tűnt, anya és ő ismerik egymást, mert miközben Hannah kiszolgálta a vendégeket, beszélgetésbe elegyedtek mindenféle hírről, pletykáról.
- És azt hallottad... – halkította le egy ízben hangját a kocsmáros. - …hogy állítólag ellopták a Magyar Jogart?
Anya nagy szemeket meresztett, én viszont nem tudtam megállni, hogy értetlenkedve bele ne kotyogjak.
- A Magyar Jogart?
- Shhh! – némítottak el mindketten azonnal, majd óvatosan körülnéztek.
- Minden országnak megvannak a maga boszorkái és varázslói, egyszóval a varázsviláguk. Minden népnek megvan a maga varázslótörténelme, a maga mítoszai. Na már most, legendák keringenek arról, hogy az ősi magyar varázserő a leghatalmasabbak közé tartozott, a leghatalmasabbak leszármazottai pedig ma is a legtehetségesebbek közé tartoznak. Mit gondolsz, hogyan foglalhatták el Európa szívében azt a - hajdan - óriási földet? Hogyan találhatták ki a híres harcmodorukat? Naná, hogy varázslók segítségével! – A nő szeme csillogott; látszott rajta, hogy nagyon érdekli ez a téma. – Úgy hírlik, hogy maga I. Szent István király is varázsló volt, ezért láthatta át a dolgokat, így szerzett információkat a helyzetről – innen tudta, hogyha nem veszik fel a kereszténységet, eltűnnek a Föld színéről. Azt beszélik, hogy miután megkoronázták, a Jogart hatalmas varázserővel ruházta fel. A történetet innentől homály fedi, de én arra jutottam, hogy majdnem a teljes mágiáját abba a tárgyba zárta bele. El sem lehet képzelni, mennyi mindent lehetne csinálni vele! – áradozott. – De éppen ez a baj: ami ilyen fantasztikus, azzal borzalmas dolgokat egyaránt lehet kivitelezni… Ezért döntöttek úgy a magyarok, hogy elzárják. Évtizedek, évszázadok óta szigorúan őrizték az eredetit – merthogy van róla egy másolat, amit a muglik hisznek igazinak -, erre most eltűnt!
Időközben egy türelmetlen vendég lázadozni kezdett, mire Hannah egy elegáns mozdulattal nyakon öntötte, majd hátraszólt a helyettesének, hogy jöjjön előre segíteni.
Ámulattal néztem az exhugrabugos nőre. Az eddigi történelem ismereteim alapján minden pontosan beleillett a képbe.
- Bocsánat a kérdésért, de honnan tud ennyi mindent a magyar történelemről? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Mielőtt válaszolnék, szeretnélek megkérni, hogy tegezz. Oké? – mosolygott rám. – Azért annyira idős még nem vagyok… - Gyorsan bólintottam egyet, mire folytatta: - A nagyszüleim ugyan angolok voltak, de kiskoruktól Magyarországon éltek. Aztán később visszaköltöztek, de kíváncsi voltam, mi tartotta őket évtizedekig ott - ekkor kezdtem el érdeklődni a magyar varázstörténelem után. Mielőtt megörököltem ezt a helyet – mutatott körbe -, úgynevezett kutató voltam.
- Viszont, nekünk ideje mennünk – szakította félbe a beszélgetésünket anya. – Sok dolgunk van még ma hátra. – A vállamra tette a kezét, s óvatosan elkezdett terelgetni.
- Ugyan, menjetek csak! Jó mulatást! – intett mosolyogva.
- Szia! - kiáltottam még hátra a vállam felett, mielőtt anya kiterelt volna a hátsó ajtón.
Elővette a pálcáját, és megkopogtatta az egyik téglát. Az megremegett, és megjelent rajta egy apró lyuk, mely pár másodperc alatt hatalmas átjáróvá változott.
- Hát, ez volna az Abszol út! – mondta anya teljesen feleslegesen.
- Váó! – Csak ennyit sikerült kinyögnöm magamból, de az igen beszédesre sikeredett.
Kinyújtottam a kezemet, hogy tényleg eltűnt-e a fal, vagy csak illúzió, de nem ütközött akadályba, így én is átléptem a „határt”. Bár még tíz fejem lehetne! Egyszerűen nem bírtam kapkodni a tekintetem a sok bolt, a kirakatok és a járókelők között.
- Ez… ez csúcsszuper! – kiáltottam fel megbűvölve, anya pedig felnevetett, és elkezdett vezetni a kockaköves úton. Nem kérdeztem meg, hova megyünk először, úgy gondoltam, hogy lepjen meg. Meg is lepett, ugyanis hamarosan egy hatalmas, fehér márványépület lépcsői előtt találtam magam. A Gringotts!
Ámulva baktattam fel a lépcsőn, de a bejáratnál megtorpantam. Egy ismerős versikébe botlottam, melyet bármikor fel tudtam volna idézni.
Lépj be, vándor, de vigyázz:
Nem csak kincset rejt e ház.
Ha csak vinnél, de nem hozol,
Fejedre csak bajt halmozol.
Ki idegen kincset áhít,
Annak e hely csapdát állít.
Add fel tolvaj, ne légy dőre,
Varázslat e kincsek őre.
Odabent magas pultok sokasága fogadott, melyek szintén márványból voltak. Valami furcsa volt, de nem tudtam volna megmondani, mi az. Lehet, hogy Harry, Ron és Hermione sárkány-szelídítése után kicsit átalakították…? Azonban nem volt időm tovább gondolkozni, mert anya megállt az egyik kobold előtt. Apró, zöld bőrű, ráncos kis lény volt ijesztő fogakkal. Ilyenek hát a koboldok.
- Jó napot! A 787-es széfből szeretnénk pénz kivenni!
- Láthatnám a kulcsot, hölgyem? – nézett fel az éppen vizsgált kőről a lény.
- Persze, egy pillanat… - Anya kutakodott egy kicsit a táskájában, majd letett egy apró, ezüstszínű kulcsocskát a pultra.
- Köszönöm! Gobron odavezeti önöket! – Azzal megrázott egy csengettyűt, mire megjelent a Gobronnak nevezett, és intett, hogy kövessük.
Az út rázós volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Mindig is szerettem a hullámvasutakat.
Mikor megérkeztünk, a kobold kinyitotta nekünk a széfet, majd arrébb állt.
- Az édesapád a végrendeletében ránk hagyta a családjától örökölt vagyonát. Úgy gondoltam, mivel azt hittük…tudod, hogy majd az egyetemedre költjük, de így megváltozott a terv – mosolygott rám, majd a széfhez lépett, kivett egy kis pénzt, majd intett a kísérőnknek, hogy visszamehetünk.
Kiérve a napfényre anyához fordultam.
- És most?
- Arra gondoltam, hogy először elmehetnénk Madam Malkin Talárszabászatába megvenni az egyenruhád. Utána elmehetnénk a patikába, majd szépen sorban a többi szükséges felszerelést is megvehetnénk.
Rábólintottam az ötletre, mire elindultunk visszafelé. A boltban negyedórát töltöttünk, majd miután távoztunk az egyenruhámmal és a talárjaimmal, Petersson Patikájába látogattunk el. Anya kiválogatta azokat, amikre szükségem lehet, majd vett három csomag üvegfiolát, és egy mindenes bolt felé vettük az irányt. Amíg anya elment megkeresni a mérleget, én belecsempésztem pár extrát a kosárba.
Szépen lassan csökkent a lista, de háromnegyedóra múlva már kezdtem kissé elfáradni. Ekkor vettem észre, hogy már csak a tankönyvek, illetve a varázspálca van hátra. Úgy látszik, anyának ez nem volt újdonság, hisz mikor felnéztem, a Cikornyai és Patza előtt találtam magam.
- Ugyan még megvannak a tankönyveim, úgy gondolom, mindenképpen újakat kellene venni neked. Az enyéim már túl vannak a második ikszen, ki tudja, mennyi mindent újítottak azóta.
Bólintottam, majd beléptünk. Annyi könyvet! És mind telis tele mágiával!
Az eladó, egy meglehetősen apró termetű, köpcös emberke nem akart hinni a szemének, mikor megmutattuk neki a listát. Mondjuk, nem hibáztatom, nem éppen mindennapi dolog, hogy valaki öt tanévnyi könyvet szeretne egyszerre vásárolni.
Nem kevesebb, mint húsz percbe telt, mire az összes a pultra került. Anya beleegyezett, hogy válasszak magamnak három könyvet, így aztán bevetettem magam a polcok közé. Hamar megtaláltam a Roxfort Történetét, így le is emeltem egy példányt a helyéről – biztos voltam benne, hogy felettébb hasznos könyv, és feleannyira se unalmas, mint amennyire Harry és Ron hitte. Egy másik polcon találtam egy könyvet, mely A defenzív mágia gyakorlata és használata a sötét varázslatokkal szemben 1. hangzatos címet viselte.
- Mintha már olvastam volna valahol… - motyogtam.
Mivel több nem jutott eszembe, nem törődtem vele, mindazonáltal ezt is leemeltem a helyéről.
Már csak egy könyvet választhatok, tudtam jól. De akármennyire is tisztában voltam ezzel, nem sikerült dűlőre jutnom, egy csomó tetszett, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán megláttam egy kisalakú, fehér könyvet, melynek borítóját apró, zöld motívumok díszítették, és gerincén arany betűkkel az alábbi cím állt: Mágikus Tulajdonságok Kalauza – A különleges képességektől a metamorfmágiáig.
Így hát ezzel a három kötettel indultam meg a kasszához, ahol épp átnézték a kipakolt könyveket. Mikor kifizettük a nem csekély összeget, anya elvégzett pár varázslatot: először tértágító-bűbájt szórt a zacskóra, melyet a boltos adott, majd megerősítette annak anyagát, végül – miután belepakoltuk a vásárolt nyomtatványokat – egy ügyes varázslattal lecsökkentette valamennyivel a súlyukat, hogy elbírhassuk őket.
Mindketten tudtuk, hogy már csak egy dolog maradt ki: a varázspálca. Azonban anya, mintegy felrúgva ezt, megszólalt:
- Emlékszel, sosem engedtem, hogy állatot tarts. Pedig nem lett volna ellenemre – mondjuk, azt megszabtam volna, mennyit, figyelembe véve, hogy te képes lennél állatkertet varázsolni a házból.
- Akkor meg mié…? – kotyogtam közbe megdöbbenve. Nem lett volna ellenére?!
Azonban anya leintett.
- Tudod, az állatok megérzik a mágia jelenlétét. Nem kockáztathattam…
- Ez azt jelenti, hogy lehet állatkertem? – csillant fel azonnal a szemem.
- Mint mondtam, azt meg fogom szabni, mennyi állatod lehet. – Megcsóválta a fejét. – Akár kezdhetnéd is. A Roxfortba magaddal vihetsz egy darab - hangsúlyozta ki – macskát, baglyot vagy varangyos békát.
- Baglyooot! – kiáltottam fel, mire elnevette magát.
- Sejtettem… - intett fejével az Uklopsz Bagolyszalon felé.
Amint beléptünk a félhomályos helyiségbe, megcsapta fülemet az állatok jellegzetes huhogása, mely hátborzongató, síron túli kórusként hatott. Nem tudom, ezek a madarak mennyire bírják a meleget, de mintha több fokkal kevesebb lett volna a hőmérséklet idebent. Akármerre néztem, gyönyörű szempárok sokasága bámult vissza rám. Mindegyik bagoly másmilyen volt – nem csak kinézetre, de mintha sajátos aura lengte volna körül őket. Az egyik kicsi volt, a másik nagy, azonban én valami átmenetet kerestem. Még egyszer körbefordultam a boltban, mikor megakadt a szemem valamin. Pont szemmagasságban egy bagoly bámult rám: borzas volt, fekete tollait fehér foltok pettyezték és bal szeme felett pedig egy barna alakzat díszelgett. Az egyik fülszerű bojtja kicsit csámpás volt, borostyán szemei áthatóan fénylettek, de nem is a kinézete volt különös. Pont ez az, igazából átlagos volt, csak mintázatában tért el kicsit a többiektől, és kicsit kócos volt, na meg csámpás is (olyan kis szerencsétlennek nézett ki, tudjátok), de valahogy… Nem is tudnám megfogalmazni, talán hasonlított rám. Ja, hogy én is szerencsétlen vagyok, tényleg… De nem is csak ez. Az aurája is, és kicsit elhagyatottan, magányosan ült a többiek között, annyira… annyira magamat láttam benne.
- Segíthetek valamiben? – mondta valaki közvetlenül a hátam mögött; zengő hangja még sokáig keringett a visszhangos teremben. Az ijedtségtől ugrottam egyet, majd megfordultam: egy hórihorgas ember állt előttem, kampós orra pedig a madarak csőrére hasonlított. Alighanem a bolt tulajdonosához volt szerencsém.
- Jó napot! Egy baglyot szeretnék… - kezdtem kicsit bizonytalanul, majd magamban felnevettem. Mi másért jönnék ide?
- És sikerült már választania?
- Igen. Ezt a példányt szeretném! – fordultam megint a kiszemelt állat felé, az pedig barátságosan visszahuhogott.
- Remek választás! Strapabíró példány, rövid és hosszabb távok megtételére egyaránt alkalmas, és nagyon hűséges – nem fogja cserbenhagyni magát, az egyszer biztos! – felelte, miközben karjára hívta a madarat, és a pult mögé bicegett, de nem állt meg, egyenesen a hátsó helyiségbe ment, ahonnan egy – a bagoly számára megfelelő – kalitkával tért vissza.
Amíg anya kifizette a hét galleont, én az újdonsült és első állatkámat figyeltem. Felemeltem a kalickát, és kiléptünk a napfényre – azaz csak léptünk volna, ha lett volna még napfény. De nem, vaskos felhők takarták el az éltető sugarakat, bőséges esőt zúdítva ránk. Engem nem zavart – mindig is szerettem, egyetlen hátránya az volt, hogy menthetetlenül begöndörödik tőle a hajam, és szörnyen kócosan fogok kinézni (uhm, vagyis az általánosnál jobban göndörödik be, és még szörnyebben kócos leszek), de ez sosem érdekelt. Anyát már annál inkább, morgott is egy sort, de végül napirendre tért a dolog felett.
- Köszönöm! – villantottam rá egy hálás mosolyt, ő pedig azonnal értette, miről van szó.
- A te korodban nekem is volt baglyom - vont vállat, majd mindenféle megbeszélés nélkül elindultunk az utolsó bolt felé.
Mikor odaértünk, nagy levegőt véve léptem be a boltba. Odabent a levegő is szikrázott a titkos mágiától, még a tarkóm is bizsergett.
- Üdvözlöm Önöket! Mivel szolgálhatok? – lépett elő a boltos.
- Jó napot, Ollivander úr! Gondolom, már…
- Én emlékszem minden egyes pálcára, amit életemben eladtam. Fűzfa, tizenkét és egynegyed hüvelyk, sárkányszívizom húr, kellemesen rugalmas, igaz, Miss la Belle?
- Ön tökéletesen jól értesült, Ollivander úr – mosolyodott el anya, én pedig komolyan elgondolkodtam, vajon hány évig élnek a varázslók?
- És ő pedig bizonyára a kis Lieselotte… - nézett most rám szürke szemével, amitől kirázott a hideg. – Nem hittem volna, hogy valaha is találkozni fogunk…
Anya valami olyasmit morgott, hogy „pletykalapok”, de hamar túllépett a dolog felett. Csak ekkor vettem észre, hogy egy apró mérőszalag körülöttem repdes, minden létező méretemet lemérve.
- Gondolom, minő meglepetés, varázspálcát keresnének az ifjú hölgynek – Szavainak egyfajta kérdő hangsúlyt adott, mire anya bólintott, Ollivander pedig már el is tűnt, hogy egy hosszúkás dobozzal a kezében térjen vissza. Abban a pillanatban a centi élettelenül a földre esett, és az üzletben való tartózkodásunk alatt többször nem mozdult meg.
- Hársfa, kellemesen rugalmas, unikornis szőr, tizenegy és háromnegyed hüvelyk. Próbálja ki! – Felém nyújtotta, én pedig remegő kézzel elvettem.
Suhintottam vele, mire betört a három apró ablak egyike.
- Nem jó, nem jó! – mondta, s már el is tűnt a polcok között, miközben leraktam a pálcát.
- Juharfa, tizenkét hüvelyk, meglehetősen rugalmas, unikornis szőr. Tessék! – Elvettem, és gondolkodás nélkül meglengettem, mire megrepedt az egyik könyvespolc.
- Még mindig nem az igazi – motyogta, de már itt sem volt.
- Égerfa, tizenhárom hüvelyk, sárkányszívizom húr, rugalmas, főként átváltoztatásokhoz! Vegye el!
Ujjaimat a fadarabra kulcsoltam, majd meglendítettem. Mozdulatom következtében darabokra törött a sarokban álló szék.
- Adja vissza! – tartotta a tenyerét, magában hümmögve. Ollivandernek megakadt valamin a szeme a földön, mire én is lepillantottam. Csak ekkor vettem észre a nyugodtan ott heverő falevelet, amit biztos, hogy nem az utcáról fújt be a szél. A férfi a gondolataiba mélyedt, majd megrázta a fejét, mintegy magához térve, és kissé furcsa hangon szólalt meg. – Akkor próbáljunk meg valami különlegesebb összeállítást… - Mondta, és ismételten eltűnt a polcok között. Kisvártatva megjelent egy újabb – immáron negyedik - dobozzal.
- Barackfa, főnixtoll maggal – megjegyzem, ritka párosítás -, tizenkettő és háromnegyed hüvelyk, kifejezetten pattogós. Tessék, vegye el!
A kezembe fogtam, és szorosan rázártam az ujjaimat. Valami furcsa, megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, mikor felemeltem, hogy suhintsak vele. Azonnal tudtam, hogy ez az igazi pálca számomra, mihelyst meglengettem – az ujjaim hegyéből kiindulva melegség áradt szét a karomban, majd az egész testemben. Amint feleszméltem, láttam, hogy a pálca hegyéből ismét az egészséges, zöld levelek potyognak, de most arany szikrákkal vegyítve. Elmosolyodtam, miközben anya tapsolása eljutott a tudatomig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése