Hát, akkor, tessék, itt is az első fejezet. Terveztem, hogy átírom kissé és nem az interneten már fent lévő verziót rakom ki, de egyelőre ötletem sincs, hogy tudnám azt megvalósítani, így marad. Amint megváltoztattam, jelezni fogom, addig is, itt a kezdet. Jó olvasást!
Lilyanah Potter
___________________________________
Egy más korszakot éltünk. Nem olyat, mint a szüleim idejében, ahol minden plázában volt legalább egy könyvesbolt, és ahol még az iskolában is könyvekből tanultak. Nem. 2020-at írunk. A könyvek szerepét átvették az ebookok, sőt, inkább a hangoskönyvek, hogy még olvasni se kelljen. Lusta népség… Ez volt olyan 2016-ban. Ekkor még csak tizenkét éves voltam. Változnak az idők. Most, december tizenkilencedikén fogom betölteni a tizenhatodik életévemet.
Olyan idők jártak, amikor ciki volt olvasni, könyvből. Ma már nem létezett olyan történet, ami ne lenne megfilmesítve, ez a generáció pedig kapva kapott rajta, hogy még kevesebbet kelljen a betűket böngészve könyvek felett görnyedni, így szinte csak ezeket nézték. Ráadásul – de ez már tényleg a jéghegy csúcsa – egy éve kifejlesztettek egy új technikát, ami annyiból állt, hogy az öledbe fektetted a lapos szerkentyűt, esetleg leraktad a földre, elindítottad, és az, akár egy hologram, térben kivetítette neked a videót. Akár életnagyságban is megnézhetted a kedvenc filmedet, hisz állítható volt a mérete.
Őszintén, nem értem, és nem is fogom soha. Az iskolákban a legtöbb helyen táblagépekkel tanultak, illetve a szegényebb körzetekben laptopokon. A házit mikrofonnal, illetve kamerával kellett „elkészíteni”, viszont a dogákat tényleg írni, jobban mondva gépelni kellett. Háborogtak is az osztálytársaim, na meg panaszkodtak, hogy leszakad a kezük, egyedül én nem. Ugyanis én a leckéket is kézzel írva adtam be, és olvastam. Regényeket. Papíron, nyomtatva, kézben fogva. Voltak könyvesboltok – talán minden városban három -, de ezek is elég aprók. Hiába, nem volt kereslet a könyvekre. Hozzánk a legközelebbi is két és fél órára volt, így, mikor áprilisban bezárt, kénytelen voltam más források után nézni. Anya megsajnált, és egy héttel később egy kartondobozzal a kezében jött be a szobámba, miközben a házi feladatomat körmöltem, majd – hogy ne zavarjon – ki is hátrált az ajtón.
Késő este volt, talán tíz óra – nem figyeltem -, és már eléggé fáradt voltam. Igazából csak olvasni lett volna most kedvem, de a legújabb könyvemet is már két napja befejeztem. Jobb híján kinyitottam anya dobozát. Néhány poros, régi újság, pár képeslap, a legalján pedig megpillantottam egy könyv sarkát. Gyorsan kipakoltam mindent, és kiderült, hogy nem is egy, hanem hét regényt kaptam! Az írójuk ugyanaz, a gerincükön pedig számok díszlettek, így azonnal levágtam, hogy egy sorozatról van szó. De ha ez nem is győzött volna meg, amint a borítójukat vettem szemügyre, észrevettem, hogy két szó – egy név – mind a hét címben szerepelt. Harry Potter. Köszönöm, anya!
Leporoltam a köteteket, majd feltettem őket a polcomra, kivéve az elsőt. Lassan nyitottam ki, minden egyes szót, szerzőt, ajánlást, alcímet alaposan megrágva – mint mindig az „új” könyveimnél -, majd olvasni kezdtem. Nem akartam elsietni, de egyszerűen magával ragadott! Vagy éjfélig olvastam, nem bírtam letenni, pedig már a szememet is alig tudtam nyitva tartani. Teljesen elbűvölt engem ez a varázslatos világ. Végül egyszerűen megoldotta helyettem a szervezetem: a könyvvel a kezemben lehelt álmot a szememre az Álomtündérem.
Nem telt bele egy hét, és fanatikus rajongója lettem a sorozatnak. Esküszöm, ilyen gyorsan még egy könyvet sem olvastam ki, mint ezeket. És ezzel nem volt vége: amint befejeztem a szériát, kezdtem is előröl. Amikor harmadszorra olvastam a hetediket, anya hozott egy doboz DVD-t. Nem más volt, mint a Harry Potter megfilmesítve. Nagyon tetszett az összes film is, a könyvek pedig egyszerűen fantasztikusak voltak. Az Interneten, egy csomó régi oldalt találtam a regénnyel kapcsolatban, és nem apadtak ki. Számomra olyan volt ez, mint valami kincsestár. A többiek mindig nevettek, ha könyvet vittem magammal az iskolába, ezek után meg pláne, hisz mindig nálam volt egy-egy rész. Persze, ők nem érthetik meg. Megátalkodott muglik…
Nem érthetik. Elmagyarázni is szinte lehetetlen. Az okait sem lehet megmondani, hisz nincsenek neki. Csak érzed, legbelül, és tudod, hogy te is egy vagy közülük. Potterhead vagy. Ők, akik nem is ismerik, egyszerűen nem tudják átérezni. Ha esetleg nagy nehezen rá is veszed, hogy megnézzék az egyik filmet, nem fog tetszeni nekik. Ugyanis belül már eldöntötték, hogy béna, meg se próbálják megérteni. Nem tudják átérezni. De ha megszereted, már nem ereszt el. Mikor jobban, mikor kevésbé, de mindig is szeretni fogod. Mindegy, mennyi ideje ismered. Elvarázsol, és magával ragad. A Harry Potter életérzés.
Májusban kicsit kevesebb időm volt olvasni, inkább tanultam. Nem szeretek, sőt utálok tanulni, szörnyen lusta vagyok, de ha muszáj, akkor szorgalmas is. És májusban nagyon fontos, júniusban már vége a tanévnek. Igen, nekem is furcsa. Angol vagyok, ott is születtem, de az anyai nagyapám francia - így a nevem is -, most pedig Magyarországon élünk. Apa, legjobb tudomásom szerint még születésem előtt meghalt, így anya vezetéknevét örököltem meg. Lieselotte Z. la Belle. Tizenegy éves voltam, mikor „Európa-szívébe” költöztünk. Nem tudom, miért. Sosem mondott konkrét indokot. Nagyiék Franciaországban maradtak, ezért ketten jöttünk. Emlékszem, késő este volt már.
Amíg anya igyekezett kifizetni a taxit, én elindultam az utca vége felé. Sötét volt, a pár utcai lámpa derengése világította meg az utat, és a köd lepte tájat, halvány fényük hosszú árnyékokat kölcsönzött az utat szegélyező fáknak. Az eső is szemerkélt. Szerettem az esőt, de most minden egyes apró cseppje egy-egy tűszúrás volt a bőrömön a decemberi hidegben. Mint apró gyöngyök csillogtak hajamban a vízcseppek. Csak a kapu előtt vettem észre, hogy az arcomon lecsorgó esőcseppekbe könnyek is vegyülnek. Megsirattam a régi házunkat. Szerettem Londonban lakni. És most, itt voltam egyedül egy nagy, ijesztően idegen épület előtt. Észrevettem, hogy anya közeledik. Felszegtem a fejem, és arra gondoltam, hogy íme, egy új kaland kezdete. Tenyeremmel végigsimítottam a vas mintákon, majd a kilincsre helyeztem a kezem, és lassan lenyomtam azt. Kinyitottam, majd fellépdeltem a lépcsőn és benyitottam a házba. Unokatestvérem bent volt, ő segített költözni nekünk. Amint megláttam, a karjaiba vetettem magam.
Megráztam a fejem, hogy kirángassam magam az emlékeimből. Július közepe volt, nyári szünet, épp az utcán sétáltam, és majdnem összecsókolóztam egy szembejövő fával. Nagyjából öt centi választotta el az orromat a törzsétől, amikor megtorpantam. Komótosan folytattam az utamat hazafelé, hisz, bár este hat óra volt, a Nap még mindig sütött. Befordultam a sarkon, majd bementem a kapunkon. Nem siettem el a dolgot, mivel nem voltam éhes, de ha már megígértem anyának, hogy együtt vacsorázunk szombaton, akkor nem fogok késni… csak egy kicsit. Szerencsére nem volt haragtartó. Sosem tudott rám fél óránál tovább haragudni valamiért, és az is csak ritkaságba ment.
Halkan belopóztam az ebédlőbe, és leültem az asztalhoz. Amikor anyám észrevett, elmosolyodott.
- Hol voltál? Késtél… - pillantott az órájára. – Egy percet! Hogy képzeled? – Játékosan hadonászott a fakanállal, mire felnevettem.
Finom volt a vacsora. Jó hideg gyümölcsleves, ami nem is ártott, hisz tikkasztó meleg volt. Egész nap egy ujjatlan pólóban, egy rövidnadrágban, és egy vékony, vászon tornacipőben flangáltam. A parkban voltam egyik osztálytársammal, aki némileg hasonlított rám. Jobban szerette a nadrágot a szoknyánál, és az edzőcipőt a tűsarkúnál. De szinte csak ennyi közös volt bennünk… Összefogta a haját, minden reggel gondosan, szinte tincsenként megfésülve, kiválasztotta a színben passzoló és divatos hajgumiját, időnként hajpántját is, amit felvehet a ruhájához. Fél órát töltött minimum a kinézetének elkészítésével reggelente. Míg én… Majdnem hátam közepéig érő hajamon csak párszor húztam végig a hajkefét, és szabadon hagytam. Minek törődjek vele többet?
Az egyetlen igazinak mondható barátnőm is elköltözött egy fél éve.
A szemben lévő falon lógott egy tükör, így most abba néztem bele. Hófehér bőröm tökéletesen hangsúlyozza azt az élénk, narancsosan vörös hajamat. Az egész arcom csupa szeplő, alig van hely, ahol nincs, főleg a szemem alatt és az orromon volt belőlük rengeteg. Olyan furcsa volt az orrom, kicsi a nagy, tengerkék szemeimhez képest. Igen, érdekes színe van, pláne a hajamhoz viszonyítva. Anyától örököltem a külsőm, csak magasabb és sportosabb vagyok nála. Viszont ilyen szeme… senkinek nincs és nem is volt a családban. Még állítólag anya testvérének se, aki valamilyen csatában vesztette életét, jóval a születésem előtt. Csakis apáé lehet. Ebben biztos vagyok.
A konyhába akartam menni, de megbotlottam a küszöbben és majdnem dobtam egy hasast. Sikeresen megkapaszkodtam a legközelebb eső valamiben – mint kiderült, anya karjában -, így nem valósult meg a kaszkadőröket is megszégyenítő mutatványom. Igen, ez vagyok én. Még a saját lábamban is képes vagyok hasra esni. Elöblítettem a poharam, és töltöttem bele egy kis limonádét, amit lassan, kortyonként meg is ittam. Elmondhatom magamról, hogy gyorsan iszok, anya nem egyszer le is kacsázott, annyira vedelem a folyadékot. De most meleg volt, az ital hideg, minek kellett volna sietnem?
Anya visszatért a konyhába. A hátam mögötti pultra akartam lerakni a poharamat, de lusta voltam megfordulni, így csak vaktában tettem le. Vagyis azt hittem…
Anya kezéből kiesett a pohár és nagyot csattanva landolt a konyhakövön, ezer meg ezer darabkára törve.
- Mi baj? – kérdeztem riadtan, és melléléptem.
- Se-semmi… - Úgy beszélt, mint aki szellemet látott.
Felkapta a poharamat, mielőtt még megfordulhattam volna, és a mosdóba hajította.
- Biztosan? Olyan… sápadt vagy – ráncoltam a homlokom. Nem tetszett, ahogy kinéz. Aggódtam érte.
- Persze, kicsim… - motyogta. – Majd én feltakarítom, nyugodtan mehetsz vissza! – Magára erőltetett egy mosolyt, én pedig hagytam kitessékelni magam a helyiségből.
Aznap este már nyugodtabbnak tűnt valamivel. Holnap korán elment, a munkára hivatkozva, és csak késő este tért haza. Másnap is. Harmadnap is. Így ment ez egy héten keresztül. Elment, mielőtt felébredhettem volna, és csak tizenegy körül esett be az ajtón. A munkára fogta, és a túlóráira, de én nem hittem neki. Mígnem következő vasárnap…
Családi kupaktanács. Furcsálltam, mert évente egyszer tartunk, december 31-én, Szilveszterkor. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy év közben is beiktattunk egyet-egyet, de az sosem nem jelentett jót. Kissé szorongva ültem ki a kertbe. Volt egy gyönyörű kis tavacskánk, aranyhalakkal. Kis zuhatagja is volt, három éve készült el, azóta teljesen benőtték a növények. De így volt szép. Szerettem hallgatni a víz csobogását, miközben a szellő bele-belekapott a hajamba. Olyan megnyugtató volt.
Lépések zaját hallottam, majd egy kezet éreztem a vállamon. Anya volt az. Leült mellém a fűbe, és egy ideig csendben néztük a vizet, a halakat. Mindketten tudtuk, hogy valamelyikünknek meg kell törnie ezt a nyugodt, szótlan állapotot. Sóhajtottam egyet, és úgy döntöttem, ez a valaki én leszek.
- Mit csináltál egész héten? Csak azt ne mondd, hogy túlóráztál…
Válaszként csak egy sóhajtást kaptam. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat. Alaposan megrágta mindet, csak ezután szólalt meg.
- Kicsim… Elköltözünk.
Felkaptam a fejem, nem akartam hinni a fülemnek.
- Mi? De… hova? Mikor? Miért? – Hirtelen ezernyi kérdés cikázott át az agyamon, de igyekeztem a legegyszerűbbeket feltenni. Felálltam a földről, és úgy meredtem anyára.
- Jövő héten… Haza. – Gondterheltnek tűnt, és mégis… valahogy megkönnyebbültségtől, sőt örömtől csillogott a szeme, ahogy felállt.
- Haza? Mármint… Angliába? Londonba?! – kiáltottam fel. Ilyen nincs! Nem lehet igaz! Tizenegy éves korom óta vágyakozom vissza, és most, amikor már beletörődtem, hogy nem látom többet, hirtelen kijelenti, hogy költözünk… A legelső döbbenet elmúltával viszont felfogtam, hogy tényleg igaz.
- De anya, hisz ez fantasztikus! – Örömtől sugárzó arccal, nevetve ugrottam a nyakába. Szorosan megöleltem, ő pedig egy lágy puszit lehelt a homlokomra.
Pár perc múlva, a boldogságtól megrészegülten meredtem a nyugodt víztükörre, de valami ott motoszkált a fejemben.
- Miért? – tettem fel a logikus kérdést, egy pillanatra elkomolyodva. Valami oka biztos van, hogy így, öt év elteltével egyszer csak visszatérünk szülőhazánkba, otthonunkba.
Feltűnt, hogy kerüli a tekintetem, vagyis inkább zavarban volt. A zsebében kezdett turkálni, majd előhúzott egy kissé gyűrött, sárgás levelet, és átnyújtotta. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a borítékra bámultam. Ennél egyértelműbb már nem is lehetett volna a címzés, de a figyelmemet a jobb sarkában lévő pecsét vonta magára. Anyára néztem, majd vissza a levére.
- Nem… Az nem lehet… - motyogtam alig hallhatóan, elvékonyult hanggal. – Lehetetlen. Hisz az nem valóság...
Kezemből kiesett a levél, mikor a földre rogytam. Párat fordult a levegőben, ahogy a szellő játékosan belekapott, majd puhán landolt mellettem a fűben. Ismét a bélyegzésre néztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése