2015. július 13., hétfő

Harmadik fejezet - A Minisztériumban

Hosszú-hosszú hónapok után ismét jelentkezem. Sajnálom az eddigi kimaradást, mentségem van, de nem szeretnék mentegetőzni. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem a frissítések sebességéről leszek elhíresülve, de nem szándékozom csak úgy itt hagyni ezt a blogot. Ha már egyszer elkezdtem, folytassuk is. Most szeretnék kicsit több időt fordítani rá, feltenni az eddig megírt fejezeteket, illetve talán egy új design sem ártana. Na de egy szó, mint száz, tessék, a harmadik, módosított-javított fejezet. Jó olvasást!


Lilyanah Potter
   ___________________________________

Az utazás nem lehetett több fél percnél, nekem mégis legalább ötnek tűnt. Öt csigalassúsággal vánszorgó percnek. Először csak egy fénycsíkot érzékeltem a lábamon, mely egyre szélesedni kezdett, míg végül teljes valójában megpillanthattam az Átriumot. Mondanom sem kell, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Nem olyan volt, mint a könyvben, hisz a háború alatt gyökeresen átalakult; a Mágikus Testvériség Kútja és a Mágia hatalom után most egy szolidabb, ámde sokkal művészibb alkotás volt a csarnok közepén. Egy varázsló és egy boszorkány keresztbe tett pálcáiból tört ki spirál alakban a víz, és az egymást testvériesen ölelő szoborpár mellett hullott alá. A kút oldalát apró vésetek díszítették – ahogy közelebb mentünk, észrevettem, hogy híres személyek nevei voltak a kőbe faragva, mintegy emlékül a varázsvilág érdekében végrehajtott tetteikért. Az is feltűnt, hogy mindegyik másképp nézett ki: bizonyára aláírások voltak. Egy kis kutatás után felismertem Albus Dumbledore nevének jellegzetes, szálkás betűit, lentebb Göthe Salmander cirádás aláírásába botlottam, még Nicolas Flamel lendületes vonalvezetését is kibetűztem. Mikor már indulni készültem, volt szerencsém megpillantani Hermione Granger gyöngybetűit, Ronald Weasley macskakaparását és – alig észrevehetően kiemelve – Harry Potter lenyomatát is.

Anya eközben mögöttem állt. Türelmesen kivárta, amíg végzek, majd elindultunk a liftek felé. A pálca ellenőriztetése valahogy kimaradt, lévén nincs varázspálcám. Beugrott, hogy mintha motozásról is lett volna szó, de végül elhessegettem a gondolatot. Anya auror, ennek untig elégnek kell lennie. Útközben észrevettem, hogy többen leplezetlenül bámulnak rám – valószínűleg mugli ruháim miatt -, így inkább lesütött szemmel mentem tovább. A lift hamar megérkezett, és szerencsére csak ketten szálltunk be, azonban a hetes szinten valaki csatlakozott hozzánk. Egy türkizkék hajú, meglehetősen fiatal varázsló lépett a fülkébe. 
- Oh, szia, Ted! – köszöntötte anya az érkezőt.
- Charlotte! – mosolygott rá a Tednek nevezett. – Azt hittem, később jöttök – pillantott rám.
- Már csak negyed óra van tizenegyig.
- Tényleg? – A férfi az órájára pillantott. – Elszaladt az idő. Nem baj, nélkülem úgysem kezdhetnétek el – kacsintott rám.
- Lis, bemutatom Edward Lupint! – fordult felém mosolyogva, mire a nevezett felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, közben járt az agyam. Teddy Lupin… - ismertem fel. 
- Szólíts csak Tednek vagy Teddynek! – vigyorgott rám.

Anyára pillantottam, mire ő felnevetett kimondatlan kérdésemre.
- Emlékszel, amikor 2017-ben és ’18-ban alig voltam otthon? Amikor nagyiék vigyáztak rád… - Egy fintorral jeleztem, hogy igen. – Azért volt, mert támadt egy kis feladat a Parancsnokságon. Én lettem Ted oktatója, és én is vizsgáztattam le. Most szintén aurorként dolgozik itt, azon belül is átoktörőként. Amikor havonta egyszer túlóráztam, akkor jelentéseket jöttem tenni, illetve nem egyszer segítettem Tednek valamiben és fordítva. Amolyan társak lettünk. 
A fiúra néztem, aki mosolyogva bólogatott.
– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat – zengte be a fülkét a női hang. A beszélgetés közben észre sem vettem, hogy máris elhagytunk négy szintet.
Anya kitessékelt a felvonóból és az emberek között szlalomozva átvágtunk a folyosón, majd bementünk egy tölgyfaajtón. Egy pillanatra tátva maradt a szám, mikor megláttam. Paravánokkal voltak elválasztva az egyes személyek munkahelyei, a plafon pedig mintha papír-felhőkből állt volna: az aurorok üzengettek egymásnak a papírrepülőkkel.

Anya „zugához” mentünk, ahol szinte azonnal elkezdett az asztalán kutakodni. Csodálkozva figyeltem, miközben az járt a fejemben, hogyan nem bolondul bele a sok dokumentumba.
- Hova tettem, hova tettem… - motyogta, miközben épp a szekrényében turkált.
Teddy, aki lazán az asztalnak támaszkodva állt, a mennyezetet kezdte el fixírozni, és halkan dudorászott, ami furcsa módon nagyon is hasonlított a „bal fiókban” szókapcsolatra.
Anya, mintegy meghallva ezt, oda is benézett, és csodák csodájára kikapta a keresett mappát.
- Kösz – mosolygott a fiúra, majd intett, hogy menjünk utána. Egy kihaltabb folyosón haladtunk, majd befordulva a sarkon, az előttem lévők megtorpantak egy ajtó előtt, melyen a „B terem” felirat állt. 
Ted vette elő a pálcáját, hogy kinyissa, majd mindhárman bementünk. Ahogy körülnéztem a teremben, megállapítottam, hogy nagyjából tizenöt személy befogadására alkalmas, középen egy asztallal, annak mindkét oldalán és a falak mentén is székekkel. 

Zavartan toporogtam kissé félrehúzódva. Elég kényelmetlen helyzet volt, meg kell hagyni. A másik kettő beszélgetéséből mindössze azt a félmondatot csíptem el, amiben a meghallgatásra beosztott személyeket taglalták. Lesz még egy átoktörő, egy auror, egy ember a misztériumügyi főosztályról és maga az aurorparancsnok. Sőt, a közepén talán a miniszter is befut. Remek – gondoltam keserűen. – De legalább nem a teljes Wizengamot előtt tárgyalják, ahogy Harry esetében.
Nagyjából egy perc múlva befutott két idősebb varázsló, majd még két perc múlva egy furcsa taláros emberke is. Hallhatatlan – suhant át az agyamon. Nem teljesen így képzeltem el őket, de ahogy megláttam, azonnal beazonosítottam. A jelenlévő felnőttek mind kezet ráztak, majd ki-ki elfoglalta a maga helyét, csak én maradtam állva. Pár perc múlva befutott az aurorparancsnok is – legalábbis erre következtettem, mikor mindenki felállt, én pedig a belépőre néztem. Nagyon kellett ügyelnem, nehogy tátva maradjon a szám. Az ajtóban Harry Potter állt. Harry Potter. Az a Harry Potter. A fiú, aki túlélte. A Kis Túlélő. A Kiválasztott. Aki legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. A halálba küldte Tom Rowle Denemet. Voldemortot. De engem nem is ez sokkolt le annyira – tudtam, hogy nem szereti, sőt utálja, ha csodálják. Inkább az, hogy itt állt előttem. Teljes valójában. A világ legfantasztikusabb könyvsorozatának főszereplője. Itt volt egy karnyújtásnyira tőlem a bizonyíték, hogy ez az egész tényleg létezik. Hogy ő létezik. Hogy ez a világ mindvégig létezett. Honnan tudom, hogy ő az? Bármikor szó szerint fel tudtam volna idézni a jellemzését a könyvekből – hollófekete, rakoncátlan tincsekből álló haj, smaragdzöld szemek, kerek szemüveg -, plusz, ha mindez nem lenne elég, ott virított a homlokán a legendássá vált sebhelye, mintha villogó neonfelirat hirdetné, hogy „Héé! Ide nézzetek emberek! Én vagyok a híres Harry Potter!”.
Elmosolyodtam.

Először anyát kérdezgették a részletekről, majd a mappa tartalmát vették szemügyre, és újra elmondatták vele a bizonyítékokat. Végül én kerültem sorra, engem kérdezgettek, de a válaszom mindenre „nem” volt, és kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Aztán a parancsnok rám szórt pár varázslatot, majd hümmögve arrébb állt és intett az átoktörőknek. Ted biztatóan rám mosolygott, majd egy gyors egyeztetés után „hozzám” láttak. Csak enyhe bizsergést éreztem, semmi többet. Egy negyedóra után a misztériumügyis pasas is csatlakozott a kettőshöz, így már hárman bombáztak a varázslataikkal. Fél óra után látszott rajtuk, hogy kezdenek fáradni – erről a homlokukon gyöngyöző verejték is árulkodott -, én pedig kezdtem unni. Semmit nem tudtam, csak fojtott hangon váltottak pár szót egymással. Amikor háromnegyed óra alatt még mindig nem fejezték be, Harry úgy érezte, ideje, hogy ő is közbelépjen. 

A hallhatatlan fáradtan, szaporán szedve a levegőt hátralépett, majd morgott valami olyasmit, hogy iszik egy kávét, és már ott sem volt. Az időérzékemet kezdtem elveszíteni, egyre rosszabbul viseltem, hogy folyamatosan különféle ellenátkokkal és varázslatokkal bombáztak. Szemem előtt összefolyt a kép és kezdtem szédülni, ezért végül úgy határoztam, becsukom a szemem. Hallottam, hogy az egyikük morgolódva feladja és visszavonul a sarokba. Ezek szerint már csak Ted és Harry maradtak mellettem. Jó, tudom, furcsa, hogy Harrynek nevezem – persze előtte majd nem! -, de eddig is így volt, ezen nem fogok változtatni. Legalábbis egy ideig. Még szoknom kell. 

Miközben enyhe émelygés fogott el, úgy döntöttem, kinyitom a szemem. Nem értettem, mi tart ennyi ideig. Valami nem stimmel… Pislogtam párat, mire némiképp kitisztult a látásom. Tekintetemmel megkerestem anyát, aki velem szemben állt, feszülten a falnak támaszkodva. Túl ideges volt ahhoz, hogy leüljön, járkálni meg nem szeretett volna, vagyis így nézett ki. Megint szédülni kezdtem, ezért ismét lehunytam a szememet. Éreztem, hogy az arcomból minden vér kifutott, és tudtam, hogy már nem bírom sokáig. Kezemet inkább leraktam az ölembe, mert nem kicsit kezdett el remegni. Még sosem ájultam el, így fogalmam sem volt, milyen lehet, de úgy gondoltam, elég közel állhatok ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletem. 

Hirtelen aranyszínű derengés hatolt át lehunyt szemhéjamon keresztül, ezt pedig rögtön Teddy rikkantása követte:
- Megvan! – Minden fáradtsága ellenére egy diadalittas vigyorral a levegőbe bokszolt.
Azonnal kipattant a szemem. Először csak a fényt vettem észre, aztán leesett a tantusz, hogy ez valamiféle burok lehet. Egy burok. Körülöttem. 
- Melyik az? – kérdezte a parancsnok, de az arckifejezéséből látszott, hogy nagyon is lenne ötlete.
- Sorĉvenigi Malpermeso* – sötétült el az átoktörő tekintete. 
- Akkor viszont - lépett hátrébb Harry – csak te tudod eltüntetni. A te varázslatodra jelent meg.

Köpni-nyelni nem tudtam. Mi az a „sorvégi málnamező”? Vagy mi… És mégis mit keresne rajtam? Hogy kerülne rám?! 
Kerekre tágult szemekkel figyeltem Ted homályos alakját. Mindenki hátrébb húzódott, egyedül ő állt velem szemben. Én is felálltam a székről, a mozdulat következtében enyhén megremegtem – sajnos nem csak a rosszulléttől -, az asztalt is arrébb rakták. Nem tehettem mást, visszafojtott lélegzettel vártam a fejleményeket. A varázsló felemelte a pálcáját és egyenesen rám szegezte. Behunyt szemmel koncentrált, majd hirtelen kinyitotta. Tudtam, hogy elkezdte. 
Először semmit sem éreztem, aztán egyre növekvő nyomást érzékeltem a mellkasomban. Csak nőtt-nőtt, lassan kiterjedt minden egyes porcikámra, és kezdtem úgy érezni, hogy palacsintává akarja lapítani a csontjaimat egy úthenger. A tüdőmből kipréselődött a levegő, gondolkozni sem tudtam. Mintha égtem volna. Szúró fájdalom hasított belém, fájdalmasan felkiáltva összegörnyedtem – éreztem a roppanást, biztos voltam benne, legalább egy bordám eltörött. Halványan érzékeltem, hogy anya felkiáltott a háttérben és le akarta állítani, de Harry nem engedte. Olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy körmeim mélyen a bőrömbe vájtak, utat engedve a véremnek, de már nem érdekelt. Azt kívántam, bárcsak vége lenne – akárhogy. 

Megéreztem, mi fog történni, mielőtt bekövetkezett volna. Köszönhetően elég jó reflexeimnek még éppen idejében kaptam az arcom elé a karomat, ugyanis a körülöttem lévő burok szilárd halmazállapotúvá vált és megrepedt, a másodperc törtrésze alatt szilánkjaira robbanva szét. Élesen felsikítottam. Noha eddig mintha képlékeny anyag, esetleg valamiféle gáz vagy sima fény lett volna, most nagyon is kemény volt, sőt, éles. A felszabaduló energiák – esetleg mágia? – miatt a darabok hozzám vágódtak, nem egy a bőrömbe fúródott, éreztem az apró késszúrásokat a testem minden pontján. 
Mintha szél támadt volna, én pedig teljesen földre rogytam. Nem hallottam semmit, mivel a fülem annyira zúgott, mintha egy hurrikán kellős közepén álltam volna. Kezeim a padlónak feszültek, ahogy azokra támaszkodtam, minél kisebbre húzva össze magamat. 
Egy pillanat alatt minden elcsendesült, csak a zihálásomat törte meg a hirtelen beállt csendet, mely szinte már fizikailag fájt a fülemnek. Mikor felnéztem, a következő látvány tárult a szemem elé: a székek és az asztal felborítva hevertek a földön, a többiek a szemközti falnál álltak, kivéve egy újonnan érkezettet, aki ugyanis az ajtóban maradt, mintha földbegyökerezett volna a lába. Mindenki arcán mélységes döbbenet tükröződött. 

Teddy ocsúdott fel először. 
- Ejha! Ez aztán nem semmi volt… 
- Ahogy mondod – bólintott komolyan a parancsnok. – Legutóbb fele ennyire se volt erős.
- Viccelsz? – pillantott rá a másik. – A varázslat megtörése, a buborék felrobbanása után semmi nem történt!
Harry gondterhelten a hajába túrt és a homlokát ráncolta. Látszott rajta, hogy nem tudja mire vélni a történteket, és éppen logikus magyarázatok után kutat.
Anya volt a következő, aki mintha valami sokkos állapotból tért volna magához.
- Lis! – kiáltott fel sikításnak is beillő hangmagasságban, és azonnal rám vettette magát. Szorosan megölelt, mire én fájdalmasan felszisszentem. Aggodalmas arccal húzódott el. – Minden rendben?
Már épp válaszoltam volna, mikor az ajtóban álló is magához tért.
- De mit jelentsen ez? Mi történt itt? Mr Potter, Mr Lupin – fordult a két „felolvadt” emberhez, a többiek még mindig úgy néztek ki, mintha kísértetet láttak volna –, magyarázatot várok!
- Miniszter úr! – kapta rá a tekintetét az éppen felébredő átoktörő. – Mr Lupinnak sikerült megtörnie a kislányon ülő átkot. A Sorĉvenigi Malpermesót. 
- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a miniszter. - Ebben az esetben gratulálok, Mr Lupin, de a lánynak még be kell bizonyítania, hogy most már birtokában van a varázserejének – pillantott rám. 

Felálltam, de mellkasomba nyilalló fájdalom miatt ismét a térdemre rogytam. Meglepetésemre a misztériumügyis szólalt meg:
- Idehívom Miss Perkst! – azzal már el is tűnt. 
Anya óvatosan a hátamra fektetett és ellátta a kisebb sebeimet, melyeket a szilánkok okoztak.
Pár perc múlva visszatért a férfi – akit a miniszter Max Fearsnek szólított – egy fehér taláros nővel, akinek a Sally-Anne Perks név volt a ruhájára tűzve. Miután felmérte az állapotom, pár perc alatt összeforrasztotta szám szerint két darab törött bordámat, és a tenyeremet is meggyógyította. Egyik belső zsebéből előhúzott egy bögre méretű fiolát, és tartalmát leöntötte a torkomon. 
Az arrébb zajló, fojtott hangú beszélgetésből leszűrtem, hogy a minisztert Bruth Wrathernek hívják, másik átoktörőt pedig Steven Ratliffe-nek. 
A felém hajoló nőnek ugyan fekete haja volt, de mintha meg lett volna kopva, a harmincas éveiben járhatott, de eléggé meggyötörtnek tűnt. Szóval ez lesz a gyógyítókkal… A sok erős varázslat ennyire megviseli a szervezetet. 
Ezek szerint a Minisztériumban is vannak kirendelt gyógyítók. Mondjuk ez logikus. Egy ekkora helyen, ahol megannyi varázsló dolgozik, muszáj legalább párnak szolgálnia.

Úgy öt perc múlva szólt nekem, hogy felkelhetek. Sokkal jobban éreztem magam, így sejtettem, hogy valamiféle erősítő-bájitalt (is) adhatott nekem. Csak ekkor vettem észre, hogy egészen csapzott vagyok; éreztem, ahogy hajam a homlokomra és a tarkómra tapadt a verejtéktől. Nehézkesen, de felálltam, és helyet foglaltam az egyik széken.
- Remek! – csapta össze a tenyerét Bruth Wrather. – Akkor most már megmutathatod, mit tudsz! 
Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van?! 
- De uram! A kisasszonyt egy kisebb trauma érte, ahogy láthatja, pihenésre van szüksége…
- Szerintem ennyi ereje azért még van, Sally – jegyezte meg hidegen.
- De miniszter úr! Eltört a bordája, több sebből vérzett és úgy festett, mint aki kilométereket futott, nem gondolhatja komolyan, hogy…
- Elég legyen! Én vagyok a miniszter és szerintem megfelelő állapotban van!

Teddy lépett előre, láthatólag azért, hogy megelőzze a veszekedést.
- Uram! Még nem is sikerült megmutatnom a tegnapelőtti jelentést, pedig egy igazán sürgős esetről lenne szó…
- Nem érdekel a jelentése, Edward! Ha két napot várt vele, még kibír pár órát! Most pedig – mért végig szigorúan, amibe beleborzongott a hátam – jöjjön utánam! – intett, hogy kövessem, majd kilépett az ajtón. Anyára néztem, mire ő kissé bizonytalanul biccentett egyet. 
Elindultam Wrather után, időnként meg-megrogyva. Ugyan első látásra szimpatikusnak tűnt, viselkedése ellenszenvet ébresztett bennem. A hatalom mindenkinek az agyára megy? Bár az is lehetséges, hogy ő alapból ilyen volt…

Őszintén szólva fogalmam sincs, merre mentünk. Tudtam, hogy a többiek is ott jönnek mögöttem: anya a gyógyítóval beszélt, Harry Teddel konzultált valamiről fojtott hangon, a többiek, amennyire ki tudtam venni, nem beszéltek, csak egy-egy szót. A falak komorak voltak, csak néhol tarkította őket egy-egy portré, ám ezek annál érdekesebbek voltak. Az egyik férfi úgy nézett ki, mit egy pingvin, nem tudom, honnan szedtem, de ez ugrott be elsőnek róla. Volt egy boszorkány, akinek a haja, a bőre, de még az ajka is hófehér volt, elég érdekes látvány festett – akár egy élő kísértet. 
A miniszter egyszer csak megtorpant, majd benyitott egy ajtón, és intett, hogy kövessem (a többiek kissé lemaradtak). Azonban ahogy beléptem, pontosabban csak beléptem volna, éreztem, hogy elvesztem a jelen pillanatban amúgy is ingatag egyensúlyomat, és elvágódtam a cipőfűzőmben. A terem közepén landoltam, de sikerült még épp idejében magam alá kapnom a kezem, így legalább a fejemet nem vertem be a padlóba. Éreztem, ahogy frissen összeforrasztott bordáim vinnyogva tiltakoztak a mozdulatom ellen, de nem volt mit tenni, csak reméltem, hogy kitart a varázslat. 

- Nocsak, micsoda hatásos belépő! – csendült egy eddig ismeretlen, női hang. Felnéztem, és egy szigorú külsejű, idős asszonyt pillantottam meg, ki ősz haját szoros kontyba csavarta, orrán szögletes szemüveget viselt. Furcsán ismerősnek tűnt, pedig tudtam, hogy még soha életemben nem láttam.
A többiek is megérkeztek, Teddy lépett be először, aki amint meglátott a földön, és észrevette a lógó cipőfűzőmet, harsány nevetésben tört ki. Anya elnéző mosollyal csóválta meg a fejét, Ratliffe jót kuncogott rajtam, még Harry szája szegletében is felfedeztem a mosolyt. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, miközben halk nyögések kíséretében felállok. A miniszter komolynak, sőt egyenesen sértettnek festett, amiért el merészeltem esni az irodájában. Ugyanis ez volt a miniszter irodája, csak körül kellett nézni, és egyből leesett az embernek. 
- Jó napot, Minerva! – lépett előrébb a parancsnok a nőhöz fordulva.
Minerva? Minerva! Hiszen ez McGalagony! 
- Jó napot, igazgatónő! – A kék hajú igyekezett komoly fejet vágni, de látszott rajta, hogy nehezére esik. Szóval ő örökölte meg Dumbledore – és Piton – posztját, mint akkori igazgatóhelyettes. 
A jelenlévők sorban kezet ráztak. Egy pillanat… Ő a Roxfort igazgatója?! Akkor…?

- Bizonyára tudja – fordult felém -, hogy miért van itt, de mindazonáltal nem árt, ha felvilágosítom. Ha minden igaz – fordult a kísérőim felé -, egy igen erős átok eddig ismeretlen okokból kifolyólag megakadályozta, hogy a varázsereje úgymond kitörjön, így ez idáig azt hittük, kvibliként született. – Egy pillanatra elhallgatott, mint aki nagyon gondolkodik valamin, majd folytatta: - Ezért van most jelen. Hogy bebizonyítsa, igenis van magában mágia. A miniszter úr korábban tájékoztatott, amíg ellátták, hogy egy átkot sikeresen hatástalanítottak önön. Így már csak a próba van hátra – fejezte be az igazgatónő. 
- Mármint… varázsolnom kell? – Nyeltem egyet. Csak ezt ne… El fogom rontani… Nem fog sikerülni…
Éreztem, ahogy a tenyerem izzadni kezd. Hajlamos vagyok bepánikolni bizonyos helyzetekben, ilyenkor akár minden kiröppenhet a fejemből egy pillanat alatt, vagy olyan is előfordult már, hogy nem tudtam beszélni, csak fél szavakat dadogtam. Legutóbb ilyen a nyolcadikos vizsgáimon volt, májusban. Na igen, év vesztes vagyok, hiszen tizenöt évesen fejeztem be a magyar rendszer szerinti általánost. Az iskolám a végzősöknek vizsgákat tart, de ettől nem függ az év végi jegy. Vagyis… Ha négyesre állsz és négyesre vizsgázol, négyes leszel. Ha hármasra, kettesre vagy egyesre, akkor hármas leszel, ha ötösre, akkor ötös. Tehát csak egy-egy jegyet ronthat vagy javíthat, többet nem. Nem volt valami nagy jelentősége – ekkor már megvolt, melyik gimnáziumba vesznek fel, ott kezdtem volna szeptemberben.
A lényeg az, hogy történelem szóbeli előtt annyira bestresszeltem, hogy nemhogy egyetlenegy évszám sem jutott az eszembe, hanem angolul kezdtem el hablatyolni az időjárásról a német-szakos tanárnak! Végül adott öt perc szünetet, az alatt lenyugodtam, de akkor is maradandó pillanat volt. 

Amikor visszarángattam magam a valóságba, épp a hallhatatlan beszélt. 
- Azt javaslom – emelte fel a hangját -, hogy a lány az édesanyja pálcáját próbálja ki, hisz vér szerint ő áll hozzá a legközelebb, evégett a pálca is inkább elfogadja, mint egy vadidegen fadarab.
Mindenki egyetértett, ezért anya a zsebébe nyúlt, és odaadta nekem a varázspálcáját. Különös érzés volt egy ennyire mágikus dolgot a kezemben tartani, de mindenképpen fantasztikus. Eddig nem piszkáltam a pálcáját. 
- Mit csináljak? – kérdeztem végül kiszáradó szájjal.
- Intsen vele – javasolta McGalagony. – Meglátjuk, mi fog történni.
Összeszoruló szívvel felemeltem. Mi lesz, ha semmi nem történik? Mi lesz, ha valamit elrontok? Mi lesz, ha kiderül, mégis kvibli vagyok? Mi lesz, ha… - Magamba fojtottam a kérdéseket, és behunytam a szememet. Nyugalom. Minden rendben lesz. Magam elé képzeltem az éjszakai égboltot – látványtól mindig megborzongtam, de valahogy megnyugtatott. Imádtam. Ahogy a természetet is. A csendes erdőket, a madárhangot, a szellőt, a barlangokat, az állatokat, a növényeket, a tavasz illatát…

Suhintottam, majd mintha valami bizsergést éreztem volna az ujjaimban. Nem hallottam mást, csak a tulajdon szívem dobogását, az irodában síri csend uralkodott. Kinyitottam a szemem. Mi történt…? 

A kezemben lévő pálcából lágyan hullottak a földre a zöld falevelek, a természet selymes illatát hozva magukkal…

2015. január 31., szombat

Második fejezet - Újra otthon

Íme a második fejezet. Az elsővel ellentétben ezt egy kicsit módosítottam (mind a szereplőn, mind egy-egy leíráson, de a cselekményre ezek nincsenek hatással), hátha így jobb lesz, illetve igyekeztem kijavítani az esetlegesen felmerülő stilisztikai és ha nem is helyesírási, de olyasmi hibákat is. Remélem, tetszeni fog. Jó olvasást!
Lilyanah Potter
   ___________________________________


Kezemből kiesett a levél, mikor a földre rogytam. Párat fordult a levegőben, ahogy a szellő játékosan belekapott, majd puhán landolt mellettem a fűben. Ismét a bélyegzésre néztem.

Sápadt voltam. Egyre csak a borítékot bámultam. Azonban valami szöget ütött a fejembe…
Lassan felálltam, felemeltem a papírt, és az öklömbe szorítottam, némileg meggyűrve azt. Ez egy mese, egy kitaláció, eszembe sem jutott - vagyis szerettem volna ezt hinni -, hogy úgy igazi lenne, de akkortájt, mikor elkészültek a filmek, a filmstúdió árult ilyen és ehhez hasonló, megvásárolható leveleket, amikből mára egy sem maradt. Egy álom lett volna, ha hozzájuthatok egyhez.
- Melyik féreg küldte nekem? – szegeztem anyának a kérdést, a fogaim közt szűrve a szavakat.
- Tessék? Nem… - Láthatóan meghökkent.
- Nagyon is tudod, mire célzok – sziszegtem. – Valamelyik osztálytársam volt, igaz? Kihasználják a hiszékenységemet, hogy gúnyt űzzenek belőlem azok a… - Szemeim szikrákat hánytak a dühtől.
Ennél a pontnál azonban anyát is elkapta a pulykaméreg.
- Kisasszony, hogy beszélhetsz ilyen hangnemben?! – emelte fel a hangját. Bezzeg neki szabad…
- Ha nem továbbítanál ilyen hülyeségeket, akkor talán…
- Ha nem nyugszol le, nem tudom megmagyarázni…! - vágott a szavamba, de én sem voltam rest, hozzávágtam a küldeményt és felcsörtettem a szobámba.

Hogyan is dőlhettem be? Hacsak egy fél pillanat erejéig is, de akkor elhittem, hogy tényleg igaz lehet ez. Nem is amiatt akadtam ki, hogy nem kaptam egy olyan eredeti levelet évekkel ezelőttről, amit a fránya muglik nyomtattak, hanem a lehetőség miatt, hogy talán mégis... Hogy az az egész tényleg létezik, hogy igaz a történet… De nem, és fájt felébredni. Tudom, botorság, hisz lassan tizenhat éves leszek, de szeretném hinni, hogy nem puszta kitaláció. Pedig az. Egy ötlet, mely J. K. Rowling fejéből pattant ki, egy vonatúton. Fikció. Valótlan. Mese.

Ledobtam magam az ágyamra, és könnyeimmel küszködve leemeltem a polcról a Bölcsek kövét. Ez nagy szó, hisz elég ritkán sírok. A fájdalmat inkább magamba fojtom. Ilyenkor reggel felkelek, és a tükörbe nézek. Elmosolyodom. De a másomon ez csak fintorként látszik. Nagy levegőt veszek, majd kilépek az ajtón. Álarc be. Ha feltettem, a büdös életben nem fog tudni leolvasni az arcomról senki semmilyen valós érzelmet, amíg én úgy nem döntök.
Meggondoltam magam. Az asztalomról a zsebembe süllyesztettem a mobilom és a fülesem, tollat, ceruzát, radírt, kezembe fogtam a vázlatfüzetemet, és kinyitottam az ablakomat. Volt egy ilyen kis, egyméteres erkély-szerű valamim, annak a korlátjára felálltam, és rutinosan felkapaszkodtam a tetőre. Sokat szoktam itt lenni. A közepén leültem, a fülhallgatót a fülembe dugtam és bekapcsoltam a telefonomon a zenét. Ez mindig segített. Imádom a zenét, hallgatni is, csinálni is, bár nem éppen ugyanazt a műfajt. Ha lehet ilyet mondani, zenei tekintetben mindenevő vagyok. A leglassabb, leglágyabb zenétől kezdve meghallgatom az olyanokat is, amikben tengernyi szöveg van, de csak hörgést lehet észlelni. Jöhet bármi, legyen pop, rock, metál, dubstep, electro, hiphop, rap… Persze, van olyan, amit nem szeretek, vagy kevésbé kedvelek, de ez nem műfajtól, hanem magától a számtól függ. Viszont játszani... Kiskorom óta hegedülök. Az a csodaszép dallam, melyet elő lehet varázsolni a fatestből... Leírhatatlan. Ott állni, egyenes tartással, kezemben a hangszer, a vonó mintha a karom hosszabbítása volna. Lehunyom a szemem és elkezdem. Eggyé válok a hegedűmmel, érzem a rezgéseit, átjárja a testemet a gyönyör, és nincs az a hang, ami kifoghatna rajtam. Egy álom. 
Ha már itt tartunk, énekelni is szeretek - csak nem tudok. Ha rákezdek, csak elrontom az összképet. Az a csoda, ha a tengernyi hamis hang között találni egy-egy tisztát, és ezt minden körülöttem élő hevesen bizonygatja is.

Az ölembe fektettem a füzetemet, és rajzolni kezdtem. A nyári szellő a hajamba kapott, simogatta az arcomat és semmi másra nem figyeltem, csak az érzésre, ami átjárt. Nem tudtam, mit csinálok, nem láttam át, csak a vonalakra, és azok ívére koncentráltam., nem törődtem semmi mással.
Arra figyeltem fel, hogy fázom. Kezdett hűvös lenni, a Nap is lement már, alig láttam valamit. Óvatosan visszamásztam a szobámba, besötétítettem, majd villanyt kapcsoltam. Csodálkozva néztem a papírra, vagyis a művemre. Egy arc volt rajta. Harryé, minden egyes részlete pontosan úgy festett, mint a képzeletemben élő fiúé. Elmosolyodtam. Ha valamit, embert sosem tudtam rajzolni, sőt, igazából semmit sem fejből, embert meg pláne, még másolni sem. Mást igen, de... Az sem valami fantasztikusan. Viszont, ha elkapott az a leírhatatlan érzés, amire szükségem volt, akkor tudtam. Általában a velem szemben lévő tájat, ugyanis az az, ami úgy igazán ment. De ha nem volt meg az érzés, a négy éves szomszédom is lekörözött.
 És még soha sem sikerült ilyen arcot rajzolnom.

Anya lépett be az ajtómon. A hangra összerezzentem, és összevontam a szemöldököm. Leült az ágyamra, de én állva maradtam. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg megszólal. Most nem én fogok kezdeni.
Sóhajtott egy nagyot. Egyfajta kettősség tükröződött rajta. Fáradt volt, és gondterhelt, de valahogy mintha jó kedve lett volna, hiszen mosolygott. Nem, nem műmosoly virított arcán, hanem igazi.
- Csak bontsd ki… Kérlek, és olvasd el. Bízz bennem – tolta elém a kissé gyűrött levelet.
A szemébe néztem. A szeme… Zöld volt, de mint a legszebb pázsit. Úgy csillogott, mintha ezernyi kristályból állna, az övénél gyönyörűbbet még aligha láttam. Tudtam, hogy ez a szem sosem tudna hazudni nekem…
Sóhajtottam egy nagyot, a szám kiszáradt. A szívem is szaporábban kezdett verni, a torkomban pedig gombóc nőtt. Mi lehet ez? Óvatosan feltörtem a pecsétet – már amennyire ezt a műveletet végre lehet hajtani így -, és lassú mozdulatokkal bontogatni kezdtem.


Kedves la Belle kisasszony!
Értesüléseink alapján hivatalos tárgyalásra kell Önt beidéznem, melyre július 27-én, tizenegy órakor kerül sor. Kérem, a fenti időpontban pontosan jelenjen meg a Mágiaügyi Minisztériumban, hogy ügyének végére járhassunk, és bebizonyosodjon az igazság. Addig is minden jót kívánunk!

Szívélyes üdvözlettel, 

Elizabeth Smith

Varázshasználati Főosztály


Elkerekedett szemekkel néztem a papírra. Ez most mi a fenét jelentsen?! Gondolom, anya látta értetlenkedő tekintetemet, és elkezdett magyarázni.
- Igen, kislányom, ha nem is tudod, de el kell hinned. Ez igazi, minden, tényleg létezik az a világ, az iskola. Minden – kezdte halkan, szelíd mosollyal az arcán.
- De… ez nem csak egy könyv? Mese! – ellenkeztem.
- A könyvek le vannak védve egy bűbájjal, hogy ezt higgyék azok, akik nem lehetnek a részesei.
- Akkor te..? Vagy… Te is..? – tátottam el a számat. Nem lehet igaz. 
- Igen – bólintott halvány mosollyal, majd komolyságot erőltetett magára. Hitetlenkedő arcomat látva hozzátette. - Megmutassam?
Aprót bólintottam. Még mindig nem sikerült elhinnem, hisz ezt hogyan is lehetne? Majdhogynem lehetetlen feladat lenne.
- Akkor figyelj… - Előhúzott a zsebéből egy hosszú, vékony, gyönyörűen megmunkált, vésetekkel díszített fadarabot. Egy pálcát, de nem olyat, mint amiket a filmekben láthat az ember. Volt valami különös aurája, valami, amitől úgy festett, mintha élne, lélegezne.
- Na ne… - akadt el a szavam. - Nem lehet… Képtelenség.
- Na de. – Elmosolyodott a reakciómon. – Még mindig nem hiszed? Lumos - intett a pálcájával, aminek hegyén apró láng gyulladt.

Ugrottam egyet, majd megpróbáltam felkaparni az államat a padlóról – hiába. Végül remegő hangon szólaltam meg:
- Asszem, kénytelen vagyok… - préseltem ki magamból, egy cseppnyi hitetlenkedéssel a hangomban. – De még mindig nem értem. Mi ez a levél?

- Ez hosszú történet… De akkor kezdem az elején. Tudod, én is a Roxfortba jártam, ott ismerkedtem meg apáddal. Én hollóhátas voltam, ő mardekáros. Elvégeztük az iskolát, pár év múlva pedig jöttél te. Apádat aznap este láttam utoljára. Ő kérte, hogy az én vezetéknevemet kapd, mert az szebb. Nem értettem, mit akart ezzel, de belementem. Aztán minden nyom nélkül eltűnt. Kerestem, kutattam, de semmit nem találtam, mintha a föld nyelte volna el. Amikor nagyobb lettél, annyira, hogy a nagyszüleidnél hagyhattalak téged, visszamentem dolgozni. Visszavettek a kis kviddicscsapatba, de alig egy év múlva feloszlott. Új munka után kellett néznem. Elvégeztem az aurorképzőt és fel is vettek. Szerettem ott lenni. Aztán tizenegy éves lettél, de semmi leveled nem jött azon a nyáron. Nem tudtam elhinni. Elmentem a Roxfortba, de a Nagy Nyilvántartókönyvben sem szerepelt a neved. Azt hittem, sőt, biztos voltam benne, hogy kvibli vagy. Nagy nehezen elintéztem, hogy áthelyezzenek Magyarországra dolgozni, és ideköltöztünk – sóhajtott. Nagy levegőt vett, és nem hagyta, hogy félbeszakítsam, folytatta is. - Aztán a múlt héten… A konyhában… Le akartad tenni a poharadat, de eltévesztetted, és a levegőbe raktad, de a pohár nem esett le. – Ennél a pontnál az állam megint valahol a földön köthetett ki. – Tudtam, hogy valami nem stimmel, ez után nyomoztam. Igen, bevallom, igazad volt, nem túlóráztam – adta meg magát. – Elértem, hogy behívjanak egy „meghallgatásra”…

Nem igazán találtam szavakat. Végül kiböktem az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Úgy tudtam, apa meghalt…
- Sajnálom. Úgy gondoltam, neked így lesz a legjobb. Tényleg meghalt, csak születésed után. Háború volt régebben és apád nemet mondott nekik. Nem sikerült minden halálfalót elfogni. Csak erre tudok gondolni... – sóhajtott. Látszott, hogy nehezére esik erről beszélni, ezért inkább nem firtattam tovább a dolgot; szívem fájdalmasan facsarodott össze a gondolatra.
- Ez… ez biztos? Ez az egész… – haboztam. Nem akartam felesleges ábrándokkal hitegetni magam.
- Holt biztos.
- Akkor mire várunk még? Pakoljunk! – ugrottam fel, mire anya elnevette magát.
- Látod, ezt már szeretem – vigyorgott, és magára hagyott engem a csomagolással és a gondolataimmal.

*~°~*

Egész éjjel csak pakoltam, rendezgettem, szelektáltam, szemhunyásnyit sem aludtam. Nappal anyának segítettem a ház többi részével, ebédre is csak egy szendvicset burkoltam be gyorsan, vacsorára azonban pörkölt volt, úgy vetettem rá magam, mint aki egy hete nem evett. A desszert valamilyen diós süti volt, jó vastagon megszórva porcukorral. Annyira fáradt voltam, szerintem elaludtam. Arra keltem, hogy anya ébresztgetett. Felemeltem a fejemet és szembetaláltam magamat önmagammal. Pontosabban a tükörképemmel – a fehér, porcukros tükörképemmel. Belefejeltem a sütibe, tudatosult bennem nevetve. Este azzal a tudattal feküdtem le, hogy reggel korán kelünk, de ez most kivételesen nem zavarta örök hétalvó énemet, mert tudtam azt, amit. Mert hazamegyünk.

Hajnalban befejeztük a pakolást, és tízkor már a repülőn is ültünk. Kellemes út volt, de minden fáradtságom ellenére sem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni. Amint megpillantottam Angliát alattunk, összeszorult a szívem. Majd’ négy éve, hogy nem láttam, és most éppen felé repültünk, ráadásul nem szimplán nyaralni, hanem lakni mentünk vissza. Leírhatatlan érzés volt.
Két és fél óra múlva már javában a taxiban ültünk. Csak úgy ittam magamba az ismerős utcák képét, a forgatagok hangját, és mindent, amihez az úton szerencsém volt. Anya megkérte a taxist, hogy egy kis városnézést is iktasson be, mielőtt a házhoz indultunk. A London Eye valami csodás volt, a Big Ben pedig fenségesen meredt az ég felé - és én mindre rácsodálkoztam, pedig valamikor régen mindennapi jelenségnek számítottak nekem. Megfogadtam, hogy amint tehetem, éjszaka is körbenézek. Az évek során elhomályosodtak, megszürkültek az emlékeim, így olyan volt a visszatérés, a viszontlátás, mintha ennyi év után nyertem volna vissza a szemem világát.
Egyik ámulatból a másikba estem, ahogy otthonunkhoz közeledve felismertem egy-egy boltot, vagy eszembe jutott egy halovány emlék a postáról.

Egyszerűen képtelen lennék pontosan szavakba önteni azt, amit akkor éreztem. Hangulatom akkor hágott a tetőfokára, amikor már csak egy utcányira voltunk házunktól. Megkértem a taxist, hogy álljon meg egy pillanatra, és kiszálltam. Szerettem volna gyalog megtenni azt a pár száz métert, ami még elválasztott gyermekkorom világától. Mélyet szippantottam a hűs szellőből – noha nyár volt, itt, Anglia ezen részén csak ritkán volt hőség, nagyjából két-három hétig és akkor sem olyan volt, mint amihez az elmúlt négy évben kénytelen voltam hozzá szokni Magyarországon. A nyár hátralévő idejében inkább tavaszias idő honolt a város e szegletében, de persze csak akkor, ha szerencsénk volt és éppen nem szakadt az eső. Kezemet rövidnadrágom zsebébe süllyesztettem és lassan ballagva indultam el a járdán, hosszú, vörös hajamba bele-belekapott a hűvös szél, ahogy a házak között sétáltam. Felismertem egykori barátnőmék házát, akik kilenc éves koromban elköltöztek a környékről. A szikrázó kék égen madarak egy csapata húzott át, hangosan csivitelve. De minden véget ér egyszer, még ez az idilli állapot is: a kellemes nyugodtságot kutyaugatás szakította félbe. Azonnal felkaptam a fejem, valahogy olyan ismerősnek tűnt. Még egyet vakkantott, én pedig futásnak eredtem a hang felé. Úgy három ház múlva el is értem a forrását, és a kerítéshez guggoltam.

- Foltos? – kerekedett el a szemem.
Egy keverék kutya állt a kerítés túloldalán, érkezésemre azonnal víg csaholásba kezdett és boldogan vakkantgatott.
- Foltos! Hogy vagy, kislány? – Benyúltam két vas között, mire ő barátságosan megnyalogatta a kezemet: felismert.
Kis termetű, fehér alapon fekete foltos kutyus volt. Azt hiszem, egy éves lehetett, mikor Magyarországra mentünk, így most már hatodik évében kellett járnia. Kora ellenére fiatalosan viselkedett, a hátára vetette magát, jelezve, hogy ennyi év után kijár neki egy kis hasvakargatás. Mosolyogva tettem eleget kívánságának, majd miután alaposan összeborzoltam szőrét, felálltam, és folytattam utamat.
Befordultam a sarkon, majd megint, és mélyet szippantottam a levegőből, mályva és viola illata terjengett benne. Nagy levegőt véve folytattam utamat az utca közepe felé, majd mikor megpillantottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és esküdni mertem volna, hogy pár másodpercig lélegezni sem tudtam.

Futásnak eredte és csak a kapu előtt torpantam meg ismét. Ha valami, ez biztosan nem változott. A ház pontosan olyan volt, mint ahogyan az emlékezetemben is élt. Borostyán futott a ház szélein, aminek kellemes, sárgás színe volt. Az épület maga kétemeletes volt - igen, igen, régen jóval többen éltek itt még előttünk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy úgy néz ki, mintha egy percre sem hagytuk volna itt, de ez érdekelt akkor a legkevésbé. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, és beléptem a házba. A nappaliban is körülnéztem, végigfuttattam ujjaimat az ismerős polcokon, a fal mélyedésein, a képkereteken. Meg kellett magamban állapítanom, hogy rengeteg minden itt maradt még anno.
A teraszajtó felé vettem az irányt és kibaktattam az udvarra. Nem volt túl nagy, de nekem így tetszett. Mint valami dzsungel – állapítottam meg magamban mosolyogva. – Épp, ahogy emlékeztem. Nagy, sűrű ágazatú növények nőttek a keskeny, kövekkel kirakott ösvény két oldalán. A baloldalon szétnyitottam két ágat, és beléptem a zöld közé, a helyemre. Nem volt nagy, épp, csak egy kis zug, de én így szerettem. Közepén volt egy hinta, éppen úgy, hogy alig vertem be a lábam, ha jobban elrugaszkodtam - persze, mikor kisebb voltam, még el sem értem addig. Ha lefeküdtem a földre, tökéletes kilátásom volt a gyönyörű égre. Itt mindig hűvös volt és kellemesen zizegtek körülöttem a levelek. Beültem a hintába: elég nagy volt, hisz nem valami kisgyerekeknek készülő vacak, hanem normális méretű volt. Halkan megnyikordult, és feljegyeztem magamnak, hogy meg kell majd olajozni. Nem hajtottam magam nagyon magasra, de most így volt kedvem. Behunytam a szemem, és lassan kezdtem tényleg elfogadni a tényt: itthon vagyok.

*~°~*

Másnap reggel az ágyamban ébredtem, a szobámban. Nem akartam kinyitni a szemem, hisz tudtam, hogy elszállna a varázslatos álom, amiben részen volt, de végül muszáj volt megtennem. Úgy pattantam fel, mintha legalábbis egy ágyút sütöttek volna el mellettem. Nem álmodtam, tényleg itt vagyok. Nem emlékeztem, hogy kerültem a szobámba, arra meg pláne nem, mikor aludtam el, de ez ebben a pillanatban teljesen hidegen hagyott. Ahogy ott ültem, a régi szobámban, a Nap betűzött a régi ablakomon és a régi padlóra ért a lábam, végre valahára tényleg elhittem. Egy könnycsepp tűnt fel a szemem sarkában, majd végigcsordult az arcomon. Nem töröltem le, noha utáltam sírni, de ez most nem olyan könny volt. A meghatottság, a boldogság örömkönnye, erről az arcomon megjelenő, és lassanként méteresre nagyobbodó vigyor  is árulkodott. Hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól magam. Még a szemem, az őszinte szemem, a lelkem tükre is nevetett. Rólam elmondható volt, hogy fantasztikusan, akár egy pillanat alatt el tudok tüntetni minden érzelmet az arcomról, de aki igazán ismert, az mindig kiolvashatta a szememből az igazat. Jó ideje nem volt rá példa, hogy a szemem is olyan istenigazából mosolygott volna.

A sporttáskámból kikaptam a legfeljebb eső ruhadarabjaimat, és magamra rángattam őket. Egy fehér szoknya volt, kék tintapacákkal, és egy ujjatlan felső. Végignéztem magamon, és vállat vontam: nem igazán érdekelt, mi van rajtam, most teljességgel hidegen hagyott, még úgy is, hogy utáltam a szoknyákat. Lesiettem a konyhába, és magamhoz vettem egy banánt. Rábámultam a kezemben lévő gyümölcsre és felnevettem a választásomon, majd egy vállrándítás kíséretében kimentem az udvarra, hogy elfogyasszam a reggelim. Úgy véltem, anya még alszik, ezért nem akartam zajongani, így lefeküdtem a hűvösbe, és nekiláttam a falatozásnak. Ha valamit nem lehet elmondani rólam, az az volt, hogy keveset ettem. Igenis sokat ettem, csak ez alkatomból kifolyólag nem látszott meg. Volt, hogy kétszer is repetáztam egy-egy vacsora alkalmával. Anya sosem értette, hova tüntetem azt a  temérdek mennyiségű ételt; ilyenkor megegyeztünk, hogy biztosan a kutya eszi meg, noha nem is volt kutyánk, majd folytattam az evést.
Már kilenc óra lehetett, mire meghallottam anya motozását, így mosolyogva feltápászkodtam és elindultam befelé. A konyha mellé lopóztam, és megálltam, majd megvártam a megfelelő pillanatot, és…
- VÁÁÁ – vetettem magam anyára, mire ő felsikkantott. Vigyorogva hátráltam egy lépést, nehogy utolérjen az éppen kezében tartott tálcával.
- A szívbajt hoztad rám! Hihetetlen… Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek! – dohogott, de azért egy mosoly bujkált a szája szegletében.
- Bocsánat, nem akartam! – feleltem a megbánás legkisebb jele nélkül, mire megforgatta a szemét. – Jó-jó, már itt sem vagyok! – nevetve indultam el a szobámba.

*~°~*

A következő három nap pakolással telt. Időnként tettem egy-egy sétát a környéken, de ezek nem voltak valami hosszú életűek. Aztán a harmadik nap este anya bejött a szobámba, nem mintha eddig nem lépte volna át a küszöbömön, de ezúttal kifejezetten látszott rajta, hogy nem pakolási céllal keresett meg.
- Tudod, hányadika van ma? – kérdezte meg, mintegy mellékesen, amikor tudtam, hogy egyáltalán nem az.
- Öhm… - ráncoltam a homlokom. – Őszintén? Nem.
- Huszonhatodika – nézett a szemembe.
- Tényleg! – csaptam a homlokomra. – Hogy felejthettem el… Holnap lesz a meghallgatás. – A mondat végére elcsuklott a hangom. Ha ez igaz, akkor… A legjobb formámat kell hoznom. Nem akarok csalódást okozni anyának – gondoltam, ahogy a zöld szempárba néztem.

Mondanom sem kell, rémesen aludtam. A holnapi nap gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom. Amikor hajnali három óra táján sikerült elaludni, még az álmom sem volt nyugodt, sőt, különösen bizarr volt, meg kell hagyni. Nem sokra emlékszem belőle, de az határozottan rémlik, hogy egy sötét teremben állok, körülöttem, magas padokon ezer meg ezer arctalan ember…
Hajnali ötkor riadtam fel, jeges verejtékben fürödve. Mivel nem sikerült visszaaludnom, úgy döntöttem, hogy elkezdek készülődni, ezért kikászálódtam az ágyamból és a szekrényemhez léptem. Kerestem egy fehér blúzt és egy ép farmert, majd lebattyogtam a földszintre. Szépen kivasaltam, hogy ne legyen gyűrött, majd miután magamra kaptam a ruhákat, beszabadultam a fürdőszobába. Muszáj volt kezdenem valamit a loboncommal. Ha egyenes lett volna, vagy loknis (arról nem is beszélve, hogy szebb), nem kellett volna törődnöm vele, de nem mehetek szénaboglyaként egy meghallgatásra. Nem volt göndör, inkább hullámosnak, ha lehetett nevezni, de igazából egy kiállhatatlan kis görcs volt, ami úgy állt, ahogy éppen kedve szottyant, általában tincsenként más irányba és más formában. Végül lófarokba fogtam, de nagyon zavart, így kiszabadítottam néhány tincset, hogy azért ne legyen annyira… annyira szabályos, ha lehet ilyet mondani.

A konyhába menve elhatároztam, hogy csinálok reggelit, egy kis pirítóst készítettem, majd facsartam narancslevet. Hiába, így sokkal finomabb, mint amiket a boltban lehet kapni. Anya nagyjából hét órakor jöhetett le, de már nem voltam bent, a reggelijét az asztalra tettem, én pedig kiültem a kertbe. Kellemes, hűvös idő volt, a Nap sugarainak még nem sikerült áttörniük a felhők fátylán. Arra figyeltem fel, hogy anya kijött, és leült mellém.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.
- Igen, persze – feleltem gyorsan. – Csak…
- Izgulsz – fejezte be helyettem. Bólintottam.
- Nem lesz semmi baj… - Hangja kedves volt, miközben végigsimított az arcomon. – Gyere, menjünk be!
Így, utólag az útra már nem igazán emlékszem, merre mentünk. Buszoztunk, metróztunk, gyalogoltunk… Negyed tizenegy volt, mikor befordultunk egy elhagyatottabb részre, a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, mikor megláttam. Szinte teljesen úgy nézett ki, mint ahogy a könyvben leírták! Ott voltak a graffitik a falakon, a betört ablakok, az irodaházak, amik felújításra váltak, a kocsma és a… a telefonfülke. Biztos vagyok benne, mágia következménye, hogy így megmaradt. Kinyitottam a fülke ajtaját, ami megnyikordult, és mindketten beléptünk, majd bezártuk az ajtót, mire anya felemelte a kagylót, és tárcsázott: 6-2-4-4-2.

Mikor a tárca csikorogva visszafordult a helyére, egy kellemes, női hang szólalt meg – nem lehetett tudni, hogy készülékből, vagy a telefonfülkéből szól.
- Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és telefonszámát.
- Charlotte la Belle vagyok, auror. Velem van Lieselotte la Belle, aki meghallgatásra idéztek be. – Látszott rajta, hogy nem most használta először ezt a bejáratot, sőt, mondhatni rutinos, gépies hangon mozgott és darálta az adatokat.
- Köszönöm – jött a felelet. – Kérem, vegye el a kitűzőt, és erősítse a talárjára. A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál.
Zörgés hallatszott, majd anya kivette a pénzvisszaadó lyukból a kitűzőt, és a kezembe nyomta. Lieselotte la Belle, meghallgatás - tudatta a felirat. Feltűztem a blúzomra. Ekkor tudatosult bennem, hogy a szavak pontosan ugyanazok voltak, melyeket a Főnix Rendjében is olvastam.

Azonban nem maradt több időm elmélkedni ezen, a talaj – vagyis a fülke – megremegett a lábam alatt, és lassan elnyelt minket a föld…

2015. január 24., szombat

Első fejezet - Lehetetlen

Hát, akkor, tessék, itt is az első fejezet. Terveztem, hogy átírom kissé és nem az interneten már fent lévő verziót rakom ki, de egyelőre ötletem sincs, hogy tudnám azt megvalósítani, így marad. Amint megváltoztattam, jelezni fogom, addig is, itt a kezdet. Jó olvasást!
Lilyanah Potter
   ___________________________________

Szerettem olvasni. Az ember ilyenkor teljesen kikapcsolhat, pihenhet - és mégsem. Ilyenkor olyan helyen van, ahol bármi megtörténhet - és mégsem. Hirtelen egy másik világba csöppenünk – és mégsem. Fantasztikus dolog. Ezért nem is értettem, miért számítok kissé, hogy is mondjam… különcnek. 
Egy más korszakot éltünk. Nem olyat, mint a szüleim idejében, ahol minden plázában volt legalább egy könyvesbolt, és ahol még az iskolában is könyvekből tanultak. Nem. 2020-at írunk. A könyvek szerepét átvették az ebookok, sőt, inkább a hangoskönyvek, hogy még olvasni se kelljen. Lusta népség… Ez volt olyan 2016-ban. Ekkor még csak tizenkét éves voltam. Változnak az idők. Most, december tizenkilencedikén fogom betölteni a tizenhatodik életévemet. 

Olyan idők jártak, amikor ciki volt olvasni, könyvből. Ma már nem létezett olyan történet, ami ne lenne megfilmesítve, ez a generáció pedig kapva kapott rajta, hogy még kevesebbet kelljen a betűket böngészve könyvek felett görnyedni, így szinte csak ezeket nézték. Ráadásul – de ez már tényleg a jéghegy csúcsa – egy éve kifejlesztettek egy új technikát, ami annyiból állt, hogy az öledbe fektetted a lapos szerkentyűt, esetleg leraktad a földre, elindítottad, és az, akár egy hologram, térben kivetítette neked a videót. Akár életnagyságban is megnézhetted a kedvenc filmedet, hisz állítható volt a mérete.

Őszintén, nem értem, és nem is fogom soha. Az iskolákban a legtöbb helyen táblagépekkel tanultak, illetve a szegényebb körzetekben laptopokon. A házit mikrofonnal, illetve kamerával kellett „elkészíteni”, viszont a dogákat tényleg írni, jobban mondva gépelni kellett. Háborogtak is az osztálytársaim, na meg panaszkodtak, hogy leszakad a kezük, egyedül én nem. Ugyanis én a leckéket is kézzel írva adtam be, és olvastam. Regényeket. Papíron, nyomtatva, kézben fogva. Voltak könyvesboltok – talán minden városban három -, de ezek is elég aprók. Hiába, nem volt kereslet a könyvekre. Hozzánk a legközelebbi is két és fél órára volt, így, mikor áprilisban bezárt, kénytelen voltam más források után nézni. Anya megsajnált, és egy héttel később egy kartondobozzal a kezében jött be a szobámba, miközben a házi feladatomat körmöltem, majd – hogy ne zavarjon – ki is hátrált az ajtón. 

Késő este volt, talán tíz óra – nem figyeltem -, és már eléggé fáradt voltam. Igazából csak olvasni lett volna most kedvem, de a legújabb könyvemet is már két napja befejeztem. Jobb híján kinyitottam anya dobozát. Néhány poros, régi újság, pár képeslap, a legalján pedig megpillantottam egy könyv sarkát. Gyorsan kipakoltam mindent, és kiderült, hogy nem is egy, hanem hét regényt kaptam! Az írójuk ugyanaz, a gerincükön pedig számok díszlettek, így azonnal levágtam, hogy egy sorozatról van szó. De ha ez nem is győzött volna meg, amint a borítójukat vettem szemügyre, észrevettem, hogy két szó – egy név – mind a hét címben szerepelt. Harry Potter. Köszönöm, anya!
Leporoltam a köteteket, majd feltettem őket a polcomra, kivéve az elsőt. Lassan nyitottam ki, minden egyes szót, szerzőt, ajánlást, alcímet alaposan megrágva – mint mindig az „új” könyveimnél -, majd olvasni kezdtem. Nem akartam elsietni, de egyszerűen magával ragadott! Vagy éjfélig olvastam, nem bírtam letenni, pedig már a szememet is alig tudtam nyitva tartani. Teljesen elbűvölt engem ez a varázslatos világ. Végül egyszerűen megoldotta helyettem a szervezetem: a könyvvel a kezemben lehelt álmot a szememre az Álomtündérem. 


*~°~*

Nem telt bele egy hét, és fanatikus rajongója lettem a sorozatnak. Esküszöm, ilyen gyorsan még egy könyvet sem olvastam ki, mint ezeket. És ezzel nem volt vége: amint befejeztem a szériát, kezdtem is előröl. Amikor harmadszorra olvastam a hetediket, anya hozott egy doboz DVD-t. Nem más volt, mint a Harry Potter megfilmesítve. Nagyon tetszett az összes film is, a könyvek pedig egyszerűen fantasztikusak voltak. Az Interneten, egy csomó régi oldalt találtam a regénnyel kapcsolatban, és nem apadtak ki. Számomra olyan volt ez, mint valami kincsestár. A többiek mindig nevettek, ha könyvet vittem magammal az iskolába, ezek után meg pláne, hisz mindig nálam volt egy-egy rész. Persze, ők nem érthetik meg. Megátalkodott muglik… 
Nem érthetik. Elmagyarázni is szinte lehetetlen. Az okait sem lehet megmondani, hisz nincsenek neki. Csak érzed, legbelül, és tudod, hogy te is egy vagy közülük. Potterhead vagy. Ők, akik nem is ismerik, egyszerűen nem tudják átérezni. Ha esetleg nagy nehezen rá is veszed, hogy megnézzék az egyik filmet, nem fog tetszeni nekik. Ugyanis belül már eldöntötték, hogy béna, meg se próbálják megérteni. Nem tudják átérezni. De ha megszereted, már nem ereszt el. Mikor jobban, mikor kevésbé, de mindig is szeretni fogod. Mindegy, mennyi ideje ismered. Elvarázsol, és magával ragad. A Harry Potter életérzés. 

*~°~*

Májusban kicsit kevesebb időm volt olvasni, inkább tanultam. Nem szeretek, sőt utálok tanulni, szörnyen lusta vagyok, de ha muszáj, akkor szorgalmas is. És májusban nagyon fontos, júniusban már vége a tanévnek. Igen, nekem is furcsa. Angol vagyok, ott is születtem, de az anyai nagyapám francia - így a nevem is -, most pedig Magyarországon élünk. Apa, legjobb tudomásom szerint még születésem előtt meghalt, így anya vezetéknevét örököltem meg. Lieselotte Z. la Belle. Tizenegy éves voltam, mikor „Európa-szívébe” költöztünk. Nem tudom, miért. Sosem mondott konkrét indokot. Nagyiék Franciaországban maradtak, ezért ketten jöttünk. Emlékszem, késő este volt már.


Amíg anya igyekezett kifizetni a taxit, én elindultam az utca vége felé. Sötét volt, a pár utcai lámpa derengése világította meg az utat, és a köd lepte tájat, halvány fényük hosszú árnyékokat kölcsönzött az utat szegélyező fáknak. Az eső is szemerkélt. Szerettem az esőt, de most minden egyes apró cseppje egy-egy tűszúrás volt a bőrömön a decemberi hidegben. Mint apró gyöngyök csillogtak hajamban a vízcseppek. Csak a kapu előtt vettem észre, hogy az arcomon lecsorgó esőcseppekbe könnyek is vegyülnek. Megsirattam a régi házunkat. Szerettem Londonban lakni. És most, itt voltam egyedül egy nagy, ijesztően idegen épület előtt. Észrevettem, hogy anya közeledik. Felszegtem a fejem, és arra gondoltam, hogy íme, egy új kaland kezdete. Tenyeremmel végigsimítottam a vas mintákon, majd a kilincsre helyeztem a kezem, és lassan lenyomtam azt. Kinyitottam, majd fellépdeltem a lépcsőn és benyitottam a házba. Unokatestvérem bent volt, ő segített költözni nekünk. Amint megláttam, a karjaiba vetettem magam.


Megráztam a fejem, hogy kirángassam magam az emlékeimből. Július közepe volt, nyári szünet, épp az utcán sétáltam, és majdnem összecsókolóztam egy szembejövő fával. Nagyjából öt centi választotta el az orromat a törzsétől, amikor megtorpantam. Komótosan folytattam az utamat hazafelé, hisz, bár este hat óra volt, a Nap még mindig sütött. Befordultam a sarkon, majd bementem a kapunkon. Nem siettem el a dolgot, mivel nem voltam éhes, de ha már megígértem anyának, hogy együtt vacsorázunk szombaton, akkor nem fogok késni… csak egy kicsit. Szerencsére nem volt haragtartó. Sosem tudott rám fél óránál tovább haragudni valamiért, és az is csak ritkaságba ment. 
Halkan belopóztam az ebédlőbe, és leültem az asztalhoz. Amikor anyám észrevett, elmosolyodott.
- Hol voltál? Késtél… - pillantott az órájára. – Egy percet! Hogy képzeled? – Játékosan hadonászott a fakanállal, mire felnevettem. 
Finom volt a vacsora. Jó hideg gyümölcsleves, ami nem is ártott, hisz tikkasztó meleg volt. Egész nap egy ujjatlan pólóban, egy rövidnadrágban, és egy vékony, vászon tornacipőben flangáltam. A parkban voltam egyik osztálytársammal, aki némileg hasonlított rám. Jobban szerette a nadrágot a szoknyánál, és az edzőcipőt a tűsarkúnál. De szinte csak ennyi közös volt bennünk… Összefogta a haját, minden reggel gondosan, szinte tincsenként megfésülve, kiválasztotta a színben passzoló és divatos hajgumiját, időnként hajpántját is, amit felvehet a ruhájához. Fél órát töltött minimum a kinézetének elkészítésével reggelente. Míg én… Majdnem hátam közepéig érő hajamon csak párszor húztam végig a hajkefét, és szabadon hagytam. Minek törődjek vele többet? 
Az egyetlen igazinak mondható barátnőm is elköltözött egy fél éve. 

A szemben lévő falon lógott egy tükör, így most abba néztem bele. Hófehér bőröm tökéletesen hangsúlyozza azt az élénk, narancsosan vörös hajamat. Az egész arcom csupa szeplő, alig van hely, ahol nincs, főleg a szemem alatt és az orromon volt belőlük rengeteg. Olyan furcsa volt az orrom, kicsi a nagy, tengerkék szemeimhez képest. Igen, érdekes színe van, pláne a hajamhoz viszonyítva. Anyától örököltem a külsőm, csak magasabb és sportosabb vagyok nála. Viszont ilyen szeme… senkinek nincs és nem is volt a családban. Még állítólag anya testvérének se, aki valamilyen csatában vesztette életét, jóval a születésem előtt. Csakis apáé lehet. Ebben biztos vagyok. 

A konyhába akartam menni, de megbotlottam a küszöbben és majdnem dobtam egy hasast. Sikeresen megkapaszkodtam a legközelebb eső valamiben – mint kiderült, anya karjában -, így nem valósult meg a kaszkadőröket is megszégyenítő mutatványom. Igen, ez vagyok én. Még a saját lábamban is képes vagyok hasra esni. Elöblítettem a poharam, és töltöttem bele egy kis limonádét, amit lassan, kortyonként meg is ittam. Elmondhatom magamról, hogy gyorsan iszok, anya nem egyszer le is kacsázott, annyira vedelem a folyadékot. De most meleg volt, az ital hideg, minek kellett volna sietnem? 
Anya visszatért a konyhába. A hátam mögötti pultra akartam lerakni a poharamat, de lusta voltam megfordulni, így csak vaktában tettem le. Vagyis azt hittem…
Anya kezéből kiesett a pohár és nagyot csattanva landolt a konyhakövön, ezer meg ezer darabkára törve.
- Mi baj? – kérdeztem riadtan, és melléléptem.
- Se-semmi… - Úgy beszélt, mint aki szellemet látott.
Felkapta a poharamat, mielőtt még megfordulhattam volna, és a mosdóba hajította. 
- Biztosan? Olyan… sápadt vagy – ráncoltam a homlokom. Nem tetszett, ahogy kinéz. Aggódtam érte. 
- Persze, kicsim… - motyogta. – Majd én feltakarítom, nyugodtan mehetsz vissza! – Magára erőltetett egy mosolyt, én pedig hagytam kitessékelni magam a helyiségből. 

*~°~*

Aznap este már nyugodtabbnak tűnt valamivel. Holnap korán elment, a munkára hivatkozva, és csak késő este tért haza. Másnap is. Harmadnap is. Így ment ez egy héten keresztül. Elment, mielőtt felébredhettem volna, és csak tizenegy körül esett be az ajtón. A munkára fogta, és a túlóráira, de én nem hittem neki. Mígnem következő vasárnap… 
Családi kupaktanács. Furcsálltam, mert évente egyszer tartunk, december 31-én, Szilveszterkor. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy év közben is beiktattunk egyet-egyet, de az sosem nem jelentett jót. Kissé szorongva ültem ki a kertbe. Volt egy gyönyörű kis tavacskánk, aranyhalakkal. Kis zuhatagja is volt, három éve készült el, azóta teljesen benőtték a növények. De így volt szép. Szerettem hallgatni a víz csobogását, miközben a szellő bele-belekapott a hajamba. Olyan megnyugtató volt. 
Lépések zaját hallottam, majd egy kezet éreztem a vállamon. Anya volt az. Leült mellém a fűbe, és egy ideig csendben néztük a vizet, a halakat. Mindketten tudtuk, hogy valamelyikünknek meg kell törnie ezt a nyugodt, szótlan állapotot. Sóhajtottam egyet, és úgy döntöttem, ez a valaki én leszek.
- Mit csináltál egész héten? Csak azt ne mondd, hogy túlóráztál…
Válaszként csak egy sóhajtást kaptam. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat. Alaposan megrágta mindet, csak ezután szólalt meg.
- Kicsim… Elköltözünk. 
Felkaptam a fejem, nem akartam hinni a fülemnek.
- Mi? De… hova? Mikor? Miért? – Hirtelen ezernyi kérdés cikázott át az agyamon, de igyekeztem a legegyszerűbbeket feltenni. Felálltam a földről, és úgy meredtem anyára.
- Jövő héten… Haza. – Gondterheltnek tűnt, és mégis… valahogy megkönnyebbültségtől, sőt örömtől csillogott a szeme, ahogy felállt.
- Haza? Mármint… Angliába? Londonba?! – kiáltottam fel. Ilyen nincs! Nem lehet igaz! Tizenegy éves korom óta vágyakozom vissza, és most, amikor már beletörődtem, hogy nem látom többet, hirtelen kijelenti, hogy költözünk… A legelső döbbenet elmúltával viszont felfogtam, hogy tényleg igaz.

- De anya, hisz ez fantasztikus! – Örömtől sugárzó arccal, nevetve ugrottam a nyakába. Szorosan megöleltem, ő pedig egy lágy puszit lehelt a homlokomra. 
Pár perc múlva, a boldogságtól megrészegülten meredtem a nyugodt víztükörre, de valami ott motoszkált a fejemben. 
- Miért? – tettem fel a logikus kérdést, egy pillanatra elkomolyodva. Valami oka biztos van, hogy így, öt év elteltével egyszer csak visszatérünk szülőhazánkba, otthonunkba.
Feltűnt, hogy kerüli a tekintetem, vagyis inkább zavarban volt. A zsebében kezdett turkálni, majd előhúzott egy kissé gyűrött, sárgás levelet, és átnyújtotta. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a borítékra bámultam. Ennél egyértelműbb már nem is lehetett volna a címzés, de a figyelmemet a jobb sarkában lévő pecsét vonta magára. Anyára néztem, majd vissza a levére.
- Nem… Az nem lehet… - motyogtam alig hallhatóan, elvékonyult hanggal. – Lehetetlen. Hisz az nem valóság...
Kezemből kiesett a levél, mikor a földre rogytam. Párat fordult a levegőben, ahogy a szellő játékosan belekapott, majd puhán landolt mellettem a fűben. Ismét a bélyegzésre néztem.

Angliai Mágiaügyi Minisztérium